Egy percen múlt

23.

  A virág már ott volt a kezemben, a kapu nyitva állt, már be kellett volna lépnem. A lábaim mégis földbe gyökereztek. Nem tudtam megmozdulni, remegett a testem minden atomja.

Egyszer voltam ezen a helyen apa halála óta. Egyetlenegyszer, de az nem is én voltam. Apa szülei ragaszkodtak hozzá, hogy én is búcsúzzak el tőle. Mivel a temetésen nem voltam ott. Anya legalább annyira nem volt magánál, mint én, ezért engedte, hogy elvigyenek a temetőhöz.

Emlékszem, még alig értem haza a kórházból, nem tudtam felfogni, mi történt, nem tudtam az okát, hogy miért van ráírva arra a kőre apu neve. Vakon hittem abban, hogy ez valami tévedés. A sírhely hervadó virágokkal volt betakarva, a nagyszüleim mereven néztek a kapuból, biztosak voltak benne, hogy nekem ez lesz a legjobb. Össze voltam zavarodva, semmit nem érzékeltem a történésekből, csak azt, hogy egy sima napon elindultam az apámmal a kedvenc helyünkre, de aztán soha nem értünk oda. És már nincs is lehetőségünk arra, hogy együtt menjünk. Tisztán él a fejemben, mennyire összetörtem lelkileg azokban a percekben, amikor láttam azt a sírkövet. Egy fiatal, erős férfi volt, akinek még volt ereje és kedve élni ezen a Földön. Talán már egy sokkal jobb helyen van. Nélkülünk. De talán... Talán még találkozunk. Talán egyszer.

- Menjek be veled? - kérdezte Oliver szinte suttogva, mire visszaugrottam a jelenbe.

- Inkább egyedül megyek - feleltem, és bármennyire is nehéz volt, végül beléptem a kapun. A lábaim maguktól vittek oda, és észre sem vettem, de már ott ültem a kővel szemben. Farkasszemet néztem a betűkkel, amik mélyen belevájtak a szívembe.

Szerető férj, apa és barát.

- Mi a helyzet? - hallottam meg jókedvű hangját. Tudtam, hogy csak a képzeletem szüleménye, mégis jó érzés volt.

- Hiányzol - suttogtam magam elé lehunyt szemmel.

- Pedig itt vagyok.

- Már nem. Már nem vagy velünk - ráztam meg a fejem.

- Biztos vagy benne? - kérdezte, és egy pillanatra láttam magam előtt, ahogy óvatosan elmosolyodik.

- Ez csak egy illúzió. Már sosem láthatlak - mondtam, és éreztem, hogy néhány könnycsepp lassan kigördül a szememből.

- Csak akkor illúzió, ha nem hiszel benne - mondta komoly, de mégis lágy hangon.

- Csak akkor nem hiszek, ha nincs miben hinni - vágtam vissza.

- Ha nem hinnéd el, most sem hallanál.

- Ez nem te vagy. Ez csak a fejemben hangzik. Már soha nem hallhatlak a valóságban. - Egyre több könny gyűlt a szemem sarkában, nem tudtam megállítani őket.

- Ha ezt gondolod, talán tényleg így van. De mondok neked valamit, Nicky - folytatta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom a megszólítást hallva. Egyedül ő hívott így, senki más. Annyira valóságosnak hatott, hogy pár pillanatra tényleg elhittem. - A fantáziád a lelked legmélyebb pontján lapuló érzéseket festi meg. Ezt senki sem irányíthatja. Ez csak a tiéd. Ezt te építed fel, és csak te rombolhatod le. Te döntesz, hogy melyiket választod - fejezte be, majd a hangja elveszett a sötétségben.

Kipattant a szemem, és újra a temetőben találtam magam, még mindig azt az egy szál rózsát szorongatva. Apu szavai visszhangoztak a fejemben. Nekem kell dönteni... Talán ez az a bizonyos belső harc, amiről annyiszor mesélt.

Megtöröltem a szemem, és a virágokra néztem. Volt ott mindenféle. Vadvirág, rózsa, tulipán, a világ minden színében. Mintha ennyi ember búcsúzott volna el tőle. Nem tudom, milyen volt a temetés, vagy hogyan zajlott. De talán így jobb is. Egyedül könnyebb. Nem is tudom, mennyi időt töltöttem el ott ülve, a nagy semmin gondolkodva. Lehettek akár órák is, vagy csak pár perc.

Lassan felálltam, de kissé nehezen ment az elzsibbadt lábaim miatt. A rózsát a sírkőre raktam, majd leguggoltam mellé, és az ujjaimmal végigsimítottam a feliratokon.

- Szeretlek, apu - suttogtam, aztán kimentem a temető kapuján.

Csak ennyit mondtam. Semmi viszlát, vagy ég veled. Nem akartam tőle elbúcsúzni. Apu igazat mondott. Amíg én elhiszem, hogy velem van, addig tényleg nem hagy el. És ha velem van, nincs semmi szükség a búcsúra.

Beültem az autóba, és csak akkor láttam, hogy Oliver elaludt. Azonnal elmosolyodtam a látvány hatására. Az ablaknak döntötte a fejét, egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa, egyszerűen megnyugtató volt ránézni.

A vállára tettem a kezem, hogy megrázzam, de meggondoltam magam. Éreztem, hogy ezt nem illene, mégis kihasználtam a helyzetet, és csak őt néztem. Még nagyjából fél percig, mert utána a vállához kapott, amin történetesen még mindig ott volt a kezem. Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy lassan megfogja és a combjára engedi, de a szeme még mindig csukva volt. Először nem tudtam eldönteni, hogy alszik-e még mert az arcán megjelent egy mosoly, viszont az egyenletes szuszogása elárulta, hogy igen.

Óvatosan a vállára hajtottam a fejem, és csak akkor éreztem igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Hosszú ideje először nem féltem elaludni. Nem féltem, hogy az álmomban megint a balesetet fogom látni, mert biztonságban éreztem magam. Annyi átvirrasztott éjszaka után végre nyugodtan le tudtam hunyni a szemem.