Egy percen múlt

17.

  Már messze voltunk az iskola épületétől, amikor lassítottunk a tempón. Oliver nagy örömére.

Senki nem volt a szűk kis utcában, így nyugodtan leültünk egy padra. Nem is szóltunk egy szót sem, ő a lábát pihentette, én pedig csak megkönnyebbültem, hogy elég messze vagyok a sulitól. És úgy általában mindentől.

- Na, most örülsz? - fordult felém Oliver.

- Hogyne. Boldog vagyok, mint egy repülő denevér - mondtam cinikusan, miközben felhúztam a lábam törökülésbe.

- Ez csodás hasonlat volt - rázta meg a fejét hitetlen nevetéssel. - Miért pont denevér?

- Nem tudom, ez jött a számra - vontam vállat.

- Kreatív - fordította el a fejét egy óvatos mosollyal.

- Ezért minimum egy igazgatóit fogunk kapni - gondolkodtam el. Egy részem szégyellte magát, amiért őt is belerángatta ebbe a „szökésbe", viszont egy másik, inkább egy nagyon belső részem örült, amiért velem jött. Annak ellenére, hogy ő is pontosan tudta, mire számíthat.

- És akkor még azt mondják, gyáva vagyok - mosolyodott el gúnyosan, és a könyökével a térdére támaszkodott. Ezt nem igazán értettem, mivel inkább hangzott egy távoli szemrehányásnak, mint viccnek.

Mintha hirtelen felfogta volna, mit mondott, felém kapta a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, hallottam-e. Igen, nagyon is hallottam.

- Ezt most meg kell magyaráznom, ugye? - szisszent fel. Válaszul csak megvontam a vállam, és egy betonon szaladgáló bogarat kezdtem vizslatni. Persze kíváncsi voltam a magyarázatára, de nem faggattam. Én is utálom, mikor apuról kérdeznek, mert újra és újra az a nap játszódik le bennem. Olyankor nem tudok megszólalni, és késztetést érzek arra, hogy tereljem a témát, különben megfulladok a torkomban növekvő gombóctól.

- Hé, ezt figyeld - szólt hirtelen, kizökkentve a gontolataimból.

- Hm? - fordultam felé. Éppen lehajolt, a pad alá nézett, aztán megfogott valamit. Egész pontosan egy tekergő, nagyjából egy méter hosszú kígyót.

- Kaliforniai királysikló - mondta ki hirtelen, amikor felült a padon, az állatot pedig a kezében tartva nézegette. - Teljesen ártalmatlan, nem kell félned tőle - tette hozzá.

- Te most komolyan megfogtál egy kígyót? - vontam fel a szemöldököm.

- Megpróbálod? - emelte rám a tekintetét.

- Nem, engem nem igazán kedvelnek az állatok - húztam el a szám.

- Oké - vonta meg a vállát, aztán kis idő múlva letette a földre a siklót. - Milyen szép - mondta, és mosolyogva nézte, ahogy az állat gyorsan messzebb megy. Azt nem tudtam, mit talál benne szépnek, de mindegy.

- Minden oké? - kérdeztem a szemébe nézve.

- Persze - biccentett, és elkapta a fejét.

- Rosszul hazudsz - ráztam meg a fejem.

- Igen? Miből gondolod? - fordult újra felém.

- Csak úgy. Miért, nincs igazam?

- Ki tudja? - vonta meg a vállát egy flegma mosollyal.

Csendben néztem magam elé, és azon tűnődtem, vajon mikor fog Oliver bármit is elmondani magáról. Mikor jön el az a pillanat, amikor már nem tér ki a kérdések elől, hanem hagyja, hogy megismerjem. Talán ő is meg akar ismerni engem. Lehet, hogy nekem kell kezdeményeznem, és akkor megnyílik. Vagy talán akkor sem.

- Hol laktál eddig? - kérdeztem. Na, ez kezdetnek nem rossz.

- Messze - felelte, mire csak a fejemet csóváltam. Kész, feladtam. Hülye ötlet volt kérdezősködni. - Los Angeles-ben - mondta ki mégis kis szünet után.

- Tényleg? - fordultam felé csodálkozva.

- Aha - vonta meg a vállát.

- És hiányzik?

- Nem - rázta meg a fejét határozottan. - Tudod, ez olyan, mint egy új kezdet. Tiszta lap - közölte, miközben előrehajolva a térdére támasztotta a könyökét.

- Tényleg nem hiányzik semmi? A hely? A barátaid? Az életed? - ráncoltam a szemöldököm.

- Az életem? - nevetett fel kínosan. - Nem. Kicsit sem. A barátaimnak nem hinném, hogy nagyon hiányoznék, úgyhogy nem, hozzájuk sem vágyok vissza. A hely meg... - gondolkodott el. - Jó, az mondjuk szép volt. De azért ez is valami - fordult körbe.

- Ja, nem rossz - helyeseltem.

- És te? - kérdezte.

- Mi van velem?

- Pont ezt kérdezem én is - mosolygott rám.

- Ó. Velem nincsen semmi. Csak úgy vagyok. Legalábbis a jelek szerint. Én nem érzem - vontam meg a vállam, mire Oliver halkan elnevette magát.

- Úgy értem, mi van a te társaságoddal? Mindig egyedül szoktál lenni - javította ki magát.

- Hát... Régen Abby-vel rengeteget voltam, meg a barátommal is. Illetve a volt barátommal - helyesbítettem. - De ez azelőtt volt, hogy... Szóval azelőtt - haraptam be az ajkam.

- És utána? - kérdezte a szemembe nézve.

- Utána vége lett. Mindennek. Mintha elvágtak volna egy kötelet, ami addig összekapcsolt engem másokkal - vontam meg a vállam.

- Menő, hogy ilyen lazán kezeled - mondta kedvesen.

- Kösz - mosolyodtam el őszintén.

- Odanézzenek, az egy mosoly volt! - tárta szét a karját tettetett értetlenséggel.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - tüntettem el azonnal azt a valamit az arcomról, bár nem volt könnyű.

- Persze, gondoltam - nevetett még mindig.

- Fogd be - fontam össze magam előtt a karom.

- Hisztis vagy - közölte elfojtva a mosolyát.

- Te meg bunkó - vágtam rá kapásból, de már én sem tudtam visszatartani a nevetésem. Még nekem is idegen volt ez, annyira régen éreztem utoljára. Nagyon hosszú idő óta most nevettem először úgy, hogy nem volt benne semmi rejtett gondolat, szimplán jól éreztem magam abban a pár pillanatban.

- Máskor is nevethetnél így - nézett rám Oliver mosolyogva.

- Igyekszem - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy mennünk kéne, mert még ránk küldik a zsarukat - mondtam, bár igazából semmi kedvem nem volt visszamenni.

- Oké. Mehetünk - bólintott, majd felállt. Megfogtam a felém nyújtott kezét és hagytam, hogy segítsen nekem is, aztán elindultunk visszafelé.