Egy percen múlt

32.

   Este volt már, amikor az ágyamon fekve a falat bámultam. Talán ez a nap legrosszabb időszaka. Azelőtt ilyenkor már mindenki itthon volt. Nem volt ekkora csend, ha pedig igen, akkor sem ilyen nyomasztó. Ez folyamatosan azt sugallta, hogy kevesebben vagyunk egy fővel. Nem hagyta, hogy ne ez járjon a fejünkben.

Nagy levegőt vettem, aztán megráztam a fejem. Úgy éreztem, nem bírom tovább, fel fogok robbanni belülről. Pont ezt mondta Dr. Downey is. Mintha belelátna a fejembe. De mit is tanácsolt? Beszélgessek valakivel. De mégis kivel? Azonnal Oliver jutott eszembe, de ez csak még inkább felhúzott. Az, hogy szórakozzon velem, egy cseppet sem hiányzott, mert elég ideges voltam amúgy is. De más... Van más? Akivel tudnék is beszélni? Akivel nem érezném magam kínosan? Nem. Azt hiszem, nincs. A francba.

Akkor kizárásos alapon maradt a másik megoldás. Viszont az íráshoz annyira nem tudtam hozzákezdeni, hogy az már nevetségesnek hatott. Ott ültem az ágyamon, a falnak dőlve, az ablak túloldalán lévő életet nézve, majd egyszerűen magamhoz öleltem az egyik párnám és belefúrtam a fejem. A könnyek először mardosták a szemem, de aztán kitörtek, és megállíthatatlanul folytak le az arcomon. Alig jutottam levegőhöz, remegett a testem minden pontja, belül mintha valami szét akart volna tépni...

Aztán kinyílt a szobám ajtaja és belépett rajta valaki.

Ijedten felkaptam a fejem, még mindig szipogtam, a könnyeim nem álltak meg, sőt, ezt a személyt látva csak még inkább eleredtek. Legszívesebben hozzávágtam volna azt a párnát, ami a kezemben volt, amiért egy hétig tudomást sem vett rólam, aztán belép a szobámba, mintha mi sem történt volna.

- Ó, basszus - suttogta engem nézve.

- Hagyj békén - fordítottam el az fejem folyamatosan rázkódó vállal, és szorosan lehunytam a szemem. Alig pár másodperc múlva már éreztem Oliver érintését az arcomon.

- Miért... Mi a baj? - kérdezte halkan. Szívem szerint az arcába vágtam volna mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Hogy rohadtul haragszom rá, hogy mennyire hiányzik apu, hogy mennyire gyűlölöm azt a napot, amikor elvesztettük, hogy mennyire gyűlölöm azt az embert, aki miatt ez történt, hogy belefáradtam a hétköznapi ürességbe. Hogy az egyetlen ember, akinek a társaságában jól, vagy legalábbis jobban éreztem magam, egyszerűen lelépett, pedig ő is tudta, mennyire nagy szükségem lenne rá.

Mégis, amikor a szemébe néztem, nem tudtam megszólalni sem. Amit tettem, szimplán annyi, hogy még jobban összehúztam magam. Semmi több.

- Na, ne csináld ezt, a frászt hozod rám - unszolt feszült kedvességgel.

Nem néztem rá, pedig szívesen ordítottam volna el magam. Még hogy én hozom rá a frászt... És akkor én mit mondjak? Én mit éreztem, amikor egyik napról a másikra rázott le? De igen, persze, ő volt megijedve. A vállam még mindig rázkódott az egyre mélyebbről feltörő sírástól, amit nem tudtam megállítani.

- Jó, megbeszéljük, csak fejezd be és ne sírj, légyszi, mondtam már, hogy ilyenkor nem tudok mit kezdeni magammal - motyogta kínosan.

- Hagyj békén - ismételtem szorosan magamhoz ölelve a térdem, amire ráhajtottam a homlokom. Igyekeztem visszafojtani a könnyeket, de ezzel csak azt értem el, hogy alig jutottam levegőhöz, ráadásul úgy remegtem, mintha mínusz húsz fok lett volna a hőmérséklet. Akárhogy próbáltam, már nem tudtam javítani a helyzeten.

- Tudod, hogy nem szokásom - mondta Oliver halkan, aztán odaült mellém az ágyra. Ahogy lassan végigsimított a hátamon, tetőtől talpig átjárt egyfajta bizsergés. Éreztem a parfümje kellemes illatát, ami bekúszott a tüdőmbe, egy pillanatra megakadályozva a légzésem.