Egy percen múlt

8.

  - Hogy telt a hétvége? - kérdezte valaki, azt hiszem, tőlem. Felemeltem a fejem, és ránéztem az előttem álló srácra. Kávébarna, egyenes haja felül hátra volt gumizva egy pici copfba, oldalt pedig egészen rövidre fel volt nyírva. Kreol bőrén szinte vakítóan hatott világos szeme, amivel engem fürkészett, alatta pedig félmosolyra húzódott a szája. Nem tűnt ismerősnek.

- Csak a szokásos - feleltem halkan, és visszafordítottam a tekintetem a kezemben lévő karórára.

Csak a szokásos... Igazából észre sem vettem, hogy eltelt. Teljesen összefolynak a napok. Szinte az sem tűnt fel, hogy már megint a suliban vagyok, ugyanazon az eldugott kis padon a folyosó végén. Hirtelen azt sem tudtam, hány órám volt eddig. Talán az ötödik és hatodik óra közötti szünet lehetett.

- Nem igazán szoktál beszélni - szólalt meg újra a fiú, aztán leült mellém. Erre senki sem kérte. Van nagyjából harminc másik hely, ahol helyet foglalhatna, mégis miért pont mellettem sikerült neki?

Nem foglalkoztam vele, csak felhúztam a térdem és bedugtam a fülesemet, de nem hallgattam semmit. Véletlenül sem néztem rá, nem akartam beszélni vele.

- Klassz óra - folytatta figyelmen kívül hagyva, hogy éppen próbálok elzárkózni.

- Hagyj békén - morogtam.

- Tudtam, hogy nem hallgatsz zenét - mondta elégedetten. - Egyébként Oliver vagyok.

Nem válaszoltam rá. Egyáltalán nem érdekelt sem a neve, sem az, amit mond. Csak azt akartam, hogy hagyjanak végre egyedül!

Hirtelen felálltam, amitől nagyon megszédültem, de nem foglalkoztam vele. Visszamentem az osztályba, és ott vártam meg a szünet végét.

Illetve vártam volna. Ha a srác, ezek szerint Oliver, nem jött volna utánam. Magabiztosan felült a padomra, és féloldalasan nézett le rám.

- Ki vagy te? - kérdeztem dühösen.

- Új osztálytárs. Már két hete - vigyorodott el.

Ezen meglepődtem, de nem mutattam ki. Lehetséges, hogy észre sem vettem, hogy jött egy új osztálytársunk? Biztos akkor jött, amikor Justinnal szakítottam. Ezek szerint ez is már több mint két hete történt. Miért nem tűnt fel?

- Fogadjunk, hogy nem vettél észre - nevette el magát.

- Nyertél - néztem a szemébe unottan.

- Megtudhatnám a neved? - fordította el a fejét kissé.

- Őt hagyd békén! - állt meg hirtelen Abby a padom mellett.

- Miért, mi lesz? - nézett rá Oliver egy pimasz mosollyal.

- Az lesz, hogy kiszúrom azt a kis szép szemedet - vágta rá Abby kapásból.

- Jó, megyek - emelte fel a kezét még mindig vigyorogva, aztán még egyszer rám nézett, és leszállt a padomról.

- Minden oké? - fordult felém Abby. Valamiért megint kiszáradt a torkom, egy szó sem jött ki a számon.

Bólintottam egy aprót, de nem néztem Abby szemébe.

- Figyelj, ez a gyerek egy tahó. Ne foglalkozz vele - simította meg a karom, mire én ösztönösen elhúzódtam. Persze rögtön megbántam, de már késő volt.

- Abby - szóltam a lány után, aki már az ajtó felé igyekezett. Csodálom, hogy meghallotta a hangomat. Lassan megfordult, és láttam az arcán, hogy a könnyeivel küszködik. - Sajnálom.

- Igen, én is - tárta szét a karját a fejét rázva. Majd kiment az osztályból, nem foglalkozva azzal, hogy pont becsengettek.

***

Amikor az utolsó óra is véget ért, komótosan kimentem az iskola épületből. Nem mentem haza, hanem csak sétálgatni kezdtem.

Igyekeztem kiüríteni a fejemet, mert a gondolatok már szinte verekedtek egymással.

- Elnézést - mondtam gyorsan, amikor véletlenül nekimentem valakinek. Lehet, nem kéne folyamatosan lehajtott fejjel mászkálnom.

- Semmi gond - fordult meg az illető. - Ó. Szia, Nicole - vonta fel a szemöldökét meglepetten. Van még tízezer másik lakosa ennek a városnak, de nem, természetesen pont Dr. Downey-val fogok összeütközni.

- Üdv - biccentettem zavartan.

- Merre mész? - kérdezte kedvesen. Közben egy másik férfi, akivel eddig beszélgetett, furcsán méregetett engem, amitől még feszültebb lettem.

- Csak sétálok - feleltem, és már nagyon vártam, hogy végre mehessek tovább.

- Bocsánat. Nem ismersz véletlenül egy William Byers nevű rendőrt? - kérdezte hirtelen az orvos mellett álló férfi.

- Ő... Ő az édesapám... - mondtam alig hallhatóan, és már megint jött az a fojtogató érzés. De most sokkal erősebben.

- Hú, mennyire hasonlítasz rá - kerekedett el a szeme. - Ezer éve nem láttam, mi újság vele? - mosolyodott el vidáman.

A gombóc a torkomban a háromszorosára nőtt. Már tudtam, ki az a férfi; apu régi munkatársa volt.

Dr. Downey zavartan kapkodta a fejét köztünk, próbált kihozni a kínos helyzetből.

- Mennem kell - nyögtem ki végül alig hallhatóan. Aztán meg sem várva a reakciójukat, sarkon fordultam és elmentem. Még hallottam, ahogy apu volt kollégája motyog valami „ennek meg mi baja?"-félét, de azt már nem értettem, mit mond erre Dr. Downey. Talán jobb is így.