Egy percen múlt

13.

  - Nem tudom, mit csináljak - hallottam meg anyu halk hangját. Valakivel telefonon beszélt, nekem háttal. - Semmi sem érdekli. Ahelyett, hogy beszélgetne valakivel, mindenkit ellök magától. Nincs kedve... élni.

- Hagyj neki egy kis időt - mondta a másik hang. - Csak fél éve vesztette el az apukáját, te is tudod nagyon jól, hogy ez nem megy gyorsan.

- Persze, hogy tudom - sóhajtotta anyu, és ösztönösen a nyakláncához kapott. - De eddig sem volt valami lelkes, most viszont... Nem gondoltam volna, hogy lehet még annál is rosszabbul.

- Te már próbáltál vele beszélni? - kérdezte a vonalban lévő nő, akinek nagyon ismerős volt a hangja.

- Én... Nekem nem megy - hebegte anyu zavartan.

- Azért majd próbálkozz. És légy türelmes.

- Jó. Szia - köszönt el, és letette a telefont.

Gyorsan lehunytam a szemem, nehogy anyu meglássa, hogy ébren vagyok. A fejem még mindig nagyon fájt, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy tudtam felébredni a rémálomból úgy, hogy nem üvöltök közben.

Mikor hallottam, hogy becsukódik az ajtóm, felültem az ágyamban. Apu órája az éjjeliszekrényen hevert. Remegő kézzel odanyúltam, és percekig csak azt néztem.

Néztem a másodperceket, ahogy egyenletesen haladnak. Ugyanúgy, mint amikor a baleset történt. Mint a baleset előtt. Mintha nem történt volna semmi.

Nem mertem lehunyni a szemem, mert még mindig tisztán láttam azt a pár pillanatot. Tudtam, hogy ha elalszok, újra át fogom élni. Mint már rengetegszer.

Fél négy körül valaki kopogott az ajtón. Még számomra is idegen, vékony hangon szóltam ki, mire anyu pillantott be.

- Egy osztálytársad van itt, a házit hozta - közölte. - Mondjam, hogy bejöhet, vagy...?

- Persze, engedd be nyugodtan - bólintottam, bár igazából senkihez nem volt kedvem. Pláne nem a tanulnivalóhoz.

- Oké, akkor behívom - mondta, és becsukta az ajtót.

Abby-re számítottam, ezért nem is próbáltam meg rendbe szedni magam. Az éjjeliszekrényem tele volt egy halom használt papírzsebkendővel, a hajam kócosan lapult a fejemhez, csak a szemüvegem volt rajtam, hogy legalább kicsit eltakarja a sötét karikákat.

- De rosszul nézel ki - vonta fel a szemöldökét Oliver meglepetten, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

- Köszi - biccentettem unottan.

- Gondoltam, betegen még jobban fogod értékelni a társaságomat - huppant le az íróasztalom előtti székre, és a háttámlájára támasztotta az állát.

- Hogyne, minden álmom volt - sóhajtottam, aztán kinyújtottam felé a kezem. - Add azt a házit.

- A biosztanár hiányolt - mondta, miközben elővette a táskájából a füzeteit.

- Képzelem, mennyire - forgattam meg a szemem.

- De, tényleg - bólogatott komolyságot tettetve. - Sütött a szavaiból. „Látom, lóg a depis csaj. Legalább nem kell az unott fejét néznem" - mondta elvékonyított hangot, és a hatás kedvéért a mellkasára tette a kezét.

- Most sokkal jobban érzem magam - néztem rá elképedve.

- Akkor is így csinál, amikor te is ott vagy - nevetett fel.

- Olyankor nem figyelek rá. Meg máskor sem - gondolkodtam el.

- Meg másra sem - javított ki Oliver.