Egy percen múlt

12.

  Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felemeltem a fejem az orvos válláról, akinek teljesen összekönnyeztem az ingét. Fél éven át egy könnycseppet sem ejtettem, de most sikerült bepótolnom. Az összeset.

- Jobban vagy? - kérdezte halkan Dr. Downey.

Nem, kicsit sem voltam jobban, de azért bólintottam. Az, hogy befejeztem a sírást, közel sem jelentette azt, hogy már nem fáj annyira. Csak összeszedtem magam. Legalább kívülről, ha már belülről nem megy.

- Jobb lesz, ha megyek - töröltem meg a szemem, és felálltam a kanapéról.

- Zuhog az eső - húzta el a száját.

- Nem baj, van esernyőm - füllentettem, és már fel is húztam a cipőm. Rá sem mertem nézni a falon lógó képekre.

- Pénteken találkozunk - nyitotta ki az ajtót előttem.

- Viszlát - motyogtam, és kiléptem a járdára.

Alig sétáltam pár métert, már teljesen átáztam. A felhők az égen végtelennek tűntek, úgyhogy meg sem próbáltam megvárni, hogy elálljon az eső. Felhúztam a kapucnim a fejemre, és már nem is siettem. Semmi értelme nem lett volna.

Sok volt ez így nekem egyszerre. Olyan váratlanul jött ki az egész, semmi esélyem nem volt rá, hogy felkészüljek erre. Azt hittem, ha eljön ez is, majd jobb lesz. Nem lett az. Sőt, ha lehet, még rosszabbul éreztem magam.

Meg fogsz fázni - mondta egy lágy hang. Összeszorult a torkom, és azonnal ezernyi emlékkép villant fel előttem. Hogyan tudom úgy hallani a hangját, mintha itt lenne velem? A zuhogó esőben hirtelen nem is vettem észre, hogy az arcomon végigfolyó könnyek nem esőcseppek. A látásom elhomályosult a fátyol miatt, minden egy zavaros képpé állt össze.

Már nem érdekelt, hogy mindenki, aki elmegy mellettem, látni fogja, hogy összetörtem. Nem érdekelt, hogy anyu is meglátja, hogy nem vagyok olyan erős, mint amilyennek eddig próbáltam mutatni magam. Már nem akartam titkolni, mit érzek belül. Csak egy célom volt: hogy végre magam mögött hagyjak mindent, ami ezt okozta. De ez lehetetlen volt számomra. Képtelen voltam elengedni aput.

Mire hazaértem, csurom víz voltam. Egész testemben remegtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a fázás vagy a bennem kavargó érzések miatt.

- Nicole, megjöttél? - hallottam meg anyu hangját, de nagyon távolinak tűnt. A szemem előtt fekete foltok kezdtek cikázni, amik lassan befedték az egész látóteremet.

Kétségbeesetten megkapaszkodtam a kilincsben, aztán megráztam a fejem, amitől újra tisztán láttam.

- I-igen, én vagyok - szóltam vissza remegő hangon, és valahogy felvonszoltam magam a szobámba. Nagy nehezen átöltöztem száraz ruhába, majd leültem az ágyamra. Ölembe ejtett, őrütlen remegő kezemet bámultam, közben pedig próbáltam lassítani a szívverésemet. Nem sikerült.

Az éjjeliszekrényen hirtelen megszólalt a telefonom, mire riadtan odakaptam a fejem. Valahogy sikerült a kezembe vennem, de kellett egy kis idő, amíg fogadtam a hívást.

- Szia - szólt bele a telefonba Oliver.

- Szia - nyögtem ki.

- Otthon vagy?

- Igen - feküdtem le az ágyra, de minden egyes mozdulatnál sajgott a fejem.

- Megáztál? - kérdezte, de alig hallottam a fülemben dobogó vértől.

- Egy kicsit - finomítottam a dolgon.

- Minden oké veled? Mármint... Tudod, ahhoz képest - kereste a szavakat.