Egy percen múlt

38.

  Hiányzott Abby. És ezt akkor tudtam meg, amikor pár nappal később beszélgettünk suli után. Azt az érzést juttatta eszembe, amikor még minden tökéletes volt, és csak úgy együtt lógtunk. Persze ez kissé fájdalmas volt, viszont nagyrészt inkább örömet okozott. Az ember akkor tudja meg igazán, mi a fontos, amikor elveszíti. Közhely, de nagyon igaz. És én visszakaptam Abby-t. Nem is terveztem újra elengedni.

Ahogy mesélt, sütött róla a boldogság. Elmondta, mennyire szereti a barátját, akivel állandóan veszekednek, ugyanakkor már egy éve nem is tudnak egymás nélkül létezni. Néhány napja kissé túllőttek a célon, akkor találkozott anyuval is, viszont azóta már sikerült rendezni a dolgokat. Természetesen.

Emlékszem, amikor együtt lógtunk, Abby, Zane, Justin és én, sosem volt meg a fesztelen hangulat. Persze ez akkor nem tűnt fel, de mostanra már tisztán látszik, hogy Justin nem illett közénk. Idősebb is volt, érettebb is. Bármennyire próbálta tartani magát, sokszor látszott rajta, hogy nehezen megy. Akárhogy is nézem, Justinnal nem illettünk össze. Fiatalabbak voltunk, tetszettünk egymásnak, barátokká is váltunk, mégis erőltettük, hogy több legyen. De akárhogy is nézem, akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem, hogy néztem-e valaha is úgy rá, mint Oliverre. Azt hiszem, soha.

- Francba. Mennem kell - nézett a telefonjára Abby. - Megígértem anyunak, hogy segítek takarítani, mielőtt megjönnek a vendégek - sóhajtotta.

- Semmi gond, menj csak - mosolyogtam rá.

- Holnap találkozunk - ölelt át szorosan.

- Úgy lesz.

Egyébként elmondhatom, hogy a suliban kezdek javítani. Kaptam már két közepes és egy jó értékelést is, előbbit ráadásul bioszból. Amikor átadta a dolgozatomat, láttam a szemében az mérhetetlen ellenszenvet, és hogy soha az életben nem adott rosszabb kedvvel hármast valakinek. Így legalább már két tantárgyból nem állok bukásra, és talán félévre összehozhatok egy elfogadható átlagot. Talán elkezdhetek gondolkodni az egyetemeken is. A közszolgálatira már biztosan nem megyek. Apa amúgy sem örült kifejezetten ennek a vágyamnak, és bár sohasem szólt volna bele, tudtam, hogy jobban örülne egy másik szaknak. Így kilőttem egyet, vagyis szűkítettem a kört. Maradt néhány kiszemelt egyetem, viszont az egyik irány különösen magára terelte a figyelmemet. Dr. Downey rengeteget segített nekem az elmúlt pár hónapban. Egy támaszt nyújtott, mikor még én sem tudtam, mennyire nagy szükségem van rá. Egy ideje pedig ott motoszkál a fejemben, hogy én is szeretnék így segíteni valakinek. Ki tudja, talán ez lesz életem hivatása.

Estefelé Oliverrel, a húgával, az ikrekkel és persze Blackyvel együtt sétáltunk a játszótér felé. Cathyék odavoltak a kiskutyáért, és Larával is azonnal összebarátkoztak. Amint megérkeztünk, a kicsik szaladtak játszani, mi pedig leültünk az egyik padra. Blacky úgy ült, mintha pisztolyt fogtak volna a fejéhez, de oda-odakapta a fejét a gyerekekhez.

- Most nézd meg - csóválta meg a fejét Oliver a kutyájára pillantva. - Már nálam van négy napja, de olyan jó kutya, hogy kezdek megijedni.

- A huskyk nem a virgoncságukról híresek? - ráncoltam a szemöldököm.

- De. Pont ezt mondom. Fura - húzta össze a szemét. - Pedig a pórázát is levettem. Blacky! Menj már! - szólt rá nevetve. A kiskutya felnézett rá, aztán ahelyett, hogy elszaladt volna, felugrott Oliver ölébe.

- Szerintem hálás neked - mosolyodtam el.

- Gondolod? - simogatta meg Blacky füle tövét.

- Egészen biztos vagyok benne - bólintottam, ahogyan figyeltem a szemezésüket. Úgy néztek egymásra, mintha legjobb barátok lennének. Végül is Blacky gazdája megmentette az életét. Nem csoda, hogy egy percig sem akarja egyedül hagyni. Azt hiszem, ilyen amikor azt mondják, hogy egy kutya tényleg tud szeretni.

Végül Oliver visszatette a földre, majd hagyta, hogy a cipőjére fektesse a kis fejét.

- Ez nem normális - közölte felfont szemöldökkel.

- Fogadjunk, hogy beleszerettél - mondtam mosolyogva. Erre nem felelt, csak nevetve átölelte a derekam. Persze, hogy beleszeretett.

Azt hiszem, ezekben a pillanatokban jöttem rá, hogy minden rendben lesz. A testvéreim boldogan játszottak az új barátjukkal, akivel valószínűleg együtt fognak felnőni, Oliver ott ült mellettem, éreztetve velem, hogy nem vagyok egyedül. Anyu talán elkezdett felengedni a kezdeti sokkból. Apu pedig... Apu egy jobb helyen van. Valamiért neki korábban kellett elmennie. Ha nem zuhanok magamba, talán soha nem ismerem meg Dr. Downey-t. Ha Oliver nem töri össze magát a balesete miatt, talán soha nem költöznek ide, és soha nem találkozunk. Ezt így a végtelenségig lehetne sorolni.

Lehet, hogy valami most rossznak tűnik, de az is megeshet, hogy a következménye életünk legboldogabb pillanatát hozza majd magával.

Vége