Egy percen múlt

21.

  A hátam rendezetlenül rázkódott, ahogy a zokogás teljesen felülkerekedett rajtam. Átjárta az egész testem, a tüdőm, az agyam. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy mennyire elárulom apu emlékét. Hogy konkrétan elfelejtettem azt a napot, amit születésem óta minden évben megünneplünk. Legalábbis eddig úgy volt. És most is így kellene lennie. A francba, most is ugyanúgy kellene lennie, mint tavaly! Mint azelőtt. Mint azelőtt minden évben.

A sírás egy idő után alábbhagyott, a helyét szokás szerint csak az üresség és a hiány érzete váltotta fel. És ez még szörnyűbb érzés.

Valaki halkan kopogott az ajtón, ezért kicsit arrébb húzódtam, hogy be tudjon jönni az illető. Legbelül még mindig azért fohászkodtam, hogy ő legyen az. Hogy ő álljon ott, ő jöjjön be. Természetesen ez már soha nem történhet meg. Anyura számítottam, de legvégső esetben Oliverre, ezért nagyon meglepődtem, amikor Abby lépett be.

- Mit csinálsz itt? - kérdeztem még számomra is idegen, nagyon vékony hanggal.

- Jöttem, hogy rendbe tegyünk téged - sóhajtotta egy szomorú mosollyal. A táskáját hanyagul ledobta maga mellé, miközben leült ő is a falhoz. Aztán meg csak hallgattunk jó pár percig. Én nem akartam beszélni, mert éppen el voltam foglalva a saját belső vívódásommal, ő pedig nem akart beszélni, mert nem volt biztos magában. Vagy bennem. Esetleg mindkettő.

- Na, mesélj nekem a srácról - szólalt fel hirtelen.

- Hm? Milyen srácról? - kérdeztem, de félig még teljesen máshol jártam fejben.

- Ugyan már - nevetett fel. - Attól, hogy fél év off volt, még mindig jobban ismerlek, mint saját magadat - mondta mosolyogva. Ez kicsit összezavart, mivel Abby abszolút az ellentéte volt a hangulatomnak. Amíg ő nevetve és mosolyogva próbált feldobni, addig én belül éppen úgy omlottam össze, mint egy kártyavár. Fel sem tudtam fogni, mit mondott vagy kérdezett, de már várta a választ, úgyhogy lassan meg kellett szólalnom. - Mondj szépen el mindent Oliverről.

- Ja, hogy rá gondolsz - biccentettem. - Csak néha lógunk együtt - vontam vállat.

- Aha, néha - bólogatott amolyan „mindent értek" vigyorral. - És Justin? Vele mi van? - kérdezte halkabban.

- Szakítottunk - mondtam, és furcsállottam is, de nem éreztem semmi rosszat. Mármint, nyilván ő is hiányzik, de csak mint egy jó barát. Többre jelenleg nem is vágyom.

- Azt tudom, de... Azért jól vagy? Ezzel kapcsolatban - fürkészett.

- Ezzel kapcsolatban semmi bajom - feleltem halkan.

- Amúgy egész rendes srácnak tűnik ez az Oliver. Nem kellett volna előítéletesnek lennem - húzta el a száját.

- Semmi gond, nem vette magára. És igen, tényleg kedves - bólintottam. - Azt hiszem, valahol szükségem volt rá. Vele jobban érzem magam. De csak ha vele vagyok - tettem hozzá szinte suttogva.

Oliver társaságában tényleg jól érzem magam. Nélküle viszont... Nélküle minden maradt ugyanúgy, mint az elmúlt fél évben.

- Mit szólnál egy vásárláshoz? - dobta be az ötletet, mire majdnem elnevettem magam. Sajnos csak majdnem, mivel nem voltam igazán nevetős hangulatban.

- Utálod a vásárlást - mondtam, és őszintén hálás voltam, amiért (annak ellenére, hogy ki nem állhatja a tömeget) eljönne velem egy plázába, csak hogy feldobjon.

- Nem baj, akkor is. Ez így nem jó - csóválta a fejét. - Kicsit ki kellene szakadnod innen. Mi lenne, ha átmennénk hozzánk? Ott is aludhatnál! - csillant fel a szeme. Az enyém kevésbé.

- Nem hagyhatom itt anyát - vágtam rá. - Főleg most.

- Oké, akkor... - próbálkozott még, és ez tényleg nagyon jól esett, de... De most nem erre volt szükségem.

- Abby - szakítottam félbe. - Jól vagyok. Csak idő kell.

- Oké, akkor várj - tárta szét Abby a karját, miután felállt a földről. - Ha beszélni szeretnél, tudod, hogy itt vagyok. Bármikor hívhatsz.

Aztán kilépett a szobámból. És szokás szerint az agyamat elöntötte az a mérhetetlen mennyiségű kérdés.

Idő kell... De mégis mennyi? És tulajdonképpen mihez? Hogy elfelejtsem? Hogy ne fájjon? Hogy ne gondoljak rá? Hogy túllépjek rajta? Ezekhez egy élet is kevés. Apát soha nem fogom tudni visszahozni, soha. Ő már elment, és ez hiába volt lassan hét hónapja, még mindig tisztán látom magam előtt azt az ijedt tekintetet, amivel rám nézett azokban a pillanatokban. Összefolyik az a pár perc, de mégis minden egyes mozdulat tisztán él a fejemben.

Miért ez a kép jut eszembe, amikor rá gondolok? Miért nem úgy láthatom az emlékezetemben, mint amilyen volt? Mert ő jókedvű volt, vicces, szeretetteljes, határozott. Nem ijedt meg semmitől. Akkor miért úgy látom magam előtt, miért azt a rémült arcot? Én nem így akarok emlékezni rá. Nem kell így emlékeznem rá. Egyáltalán nem kellene emlékeznem rá, mert élnie kellene, most is itt volna a helye, velem, anyuval, az ikrekkel, a barátaival, a munkatársaival. Te jó ég, itt kellene lennie velünk, miért történt ez, miért olyan hirtelen?

A hajamba túrva vártam, hogy csituljon végre a szipogás és kapjak levegőt a folyamatos sírás mellett, de ez nagyon nehezen következett be. Úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, mert megőrülök. Belefáradtam, kész, nem bírom tovább. Ki kell adnom magamból, nem tudom tovább bent tartani, valaki segítsen, valaki húzzon már ki ebből a sötét lyukból!