Egy percen múlt

37.

- Nicole, amit a legutóbb mondtál... - kezdte anyu, amikor mindketten a kanapén ültünk.

- Bocsánat, lehet, hogy túl hirtelen volt - sütöttem le a szemem.

- Örülök, hogy Oliverrel boldog vagy, és hogy nagyjából sikerült elfogadnod, hogy... tudod - fordította el a fejét, lenyelve a könnyeit. - De nekem nem megy ilyen gyorsan. Nekem még kell idő, hogy megbékéljek ezzel. Meg tudod ezt érteni? - kérdezte elhalt hangon.

- Persze - suttogtam.

- Sajnálom, hogy úgy kiakadtam, amikor nem tudtatok elmenni moziba. Biztosan megvolt az oka.

- Igen, megvolt. Kissé zárkózott típus, de... Azt hiszem, kezd megnyílni. Időbe telt, míg elmondott magáról valamit.

- Ne add fel. Egyébként egyszer elhívhatnád vacsorára. Szívesen megismerném - pillantott rám.

- Már találkoztál vele - vontam össze a szemöldökömet.

- Igaz, de akkor még nem volt a lányom barátja - mosolyodott el, mire lehajtottam a fejem.

- Oké, áthívom - vigyorogtam boldogan.

- Majd kérdezd meg, mit szeretne enni.

- Mindenképp. Amúgy gondoltad volna? - kérdeztem halkan.

- Én inkább már nem gondolkodom előre - felelte. - De azért azt láttam, hogy Justinról egyszer sem beszéltél úgy, mint Oliverről. Justin más volt. Nem olyan komoly.

- Igen. De nagyon örülök, hogy barátok maradtunk. És hogy továbblépett. Neki sem lehetett egyszerű.

- Persze, hogy nem. Viszont most menj aludni. Késő van - nézett anyu az órára. - Még mindig vannak álmaid?

- Már nem olyan vészes - álltam fel. - Jó éjt, anyu.

- Jó éjt.

A plafont bámultam, és hagytam, hogy minden perc lejátszódjon előttem. Beszélgetés. Mosoly. Piros lámpa. Honda. Mentő. Rendőrautó. Kórház. Mindez ugyanúgy, mint akkor. Visszatért a maró, rémisztő érzés. Nem mertem lehunyni a szemem. Nem mertem aludni.

Felültem az ágyamban és kinéztem az ablakon.

Mi a baj, Nicky? - hallottam meg apu hangját. Megint ugyanúgy, mint akkor a temetőnél. A mellkasom remegni kezdett, amikor átjárta egy érzés. Apa hangja.

- Hiányzol - suttogtam.

De hát itt vagyok, nem hallasz? Tudod, hogy veled vagyok.

- Nem látlak. És soha nem is foglak látni - mondtam, miközben könnyek gyűltek a szememben.

Ez még nem jelenti azt, hogy nem is beszélhetünk.

- Nem akartam, hogy elmenj, apu. Nem akartam, hogy ez történjen - hunytam le szorosan a szemem, miközben patakokban folytak a könnyeim.

Nem a te hibád volt. Ezt tudod jól - suttogta lágyan.

- Attól még megtörtént. És ezen nem lehet változtatni - temettem a tenyerembe az arcom, és közben valami belülről szét akart marcangolni.

Nicky, most neked kell erősnek lenned. Tedd meg ezt a testvéreidért és az anyukádért, oké? Kérlek, tedd meg ezt nekem!

- Apu, ne hagyj itt! - könyörögtem zokogva. - Apu! - üvöltöttem. Tudtam, hogy nem hallja meg. Hogy már nem fogom hallani a hangját.

A hangom elveszett a sötétben. Hátradőltem az ágyon majd ismét fehér plafont figyeltem, mint pár perccel ezelőtt. Akkor még nem remegtem ennyire, mint most.