Egy percen múlt

26.

  A járdán sétálva bekapcsoltam egy lejátszási listát, és azt hallgatva mentem tovább. Igyekeztem megnyugtatni magam, de bárhogy is próbáltam elhinni, a józan eszem nem tudta befogadni azt a gondolatot, hogy most másképp lesz. Hogy most nem fogják felhozni azt a napot. Reméltem, de legbelül tudtam, hogy nem így lesz. És sajnos igazam lett.

Még egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt bekopogtam volna. Talán felkészültem arra a pár percre. Legalábbis én annyira számítottam.

- Szia, mama! - köszöntem annyira lelkesen, amennyire csak bírtam. Remélem, nem fintornak nézte a mosolyomat.

- Szervusz, drágám, gyere be - tárta ki az ajtót mosolyogva.

- Igazából csak a gyerekekért jöttem, nem maradnék sokáig... - próbálkoztam, kevés sikerrel.

- Biztos van pár perced, igyál valamit - invitált be a nappaliba, és esélyem sem volt ellenkezni. - Mesélj, hogy vagy? Hiányzik édesapád, ugye? - nézett rám sajnálattal, mintha ezzel csökkentené ennek a kérdése súlyát.

- I... Igen, nagyon - bólintottam erőtlenül, nagyon igyekezve, hogy ne sírjam el magam. A szememmel folyamatosan a testvéreimet kerestem, de csak nem akartak előkerülni.

- Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szörnyű baleset megtörténhet az én fiammal is - csóválta a fejét. Ezt senki sem gondolta volna. - De ilyen az élet. Ad és el is vesz. - Van, amit előbb, mint kellene. - El kell fogadni. A halál a születéssel jár. Előbb-utóbb vége lesz az életnek. Szörnyű, ami történt, nagyon szörnyű, de már a múlté. Nem lehet rajta változtatni. Nem lehet akkor sem, ha nagyon akarjuk. Vége van - mondta maga elé én pedig már alig bírtam tartani magam. Ezek a szavak úgy hatottak rám, mintha egy kést forgatnának bennem. Mintha az utolsó lélegzetemet is elvették volna. De ő csak folytatta, nem látva, hogy ez rám milyen hatással van.

- Mama! - szólaltam fel hirtelen, amikor már tényleg nem bírtam tovább. A hangom talán nem remegett annyira, mint azt belülről éreztem. A gyomrom egy apró üveggolyóvá szűkült össze, és nem tudtam, hogy meddig fogom tudni tartani a könnyeimet. - Az ikrek... Hol vannak?

A nagymamám furcsán rám nézett, amiért félbeszakítottam, de végül nem mondott semmit, csak bement a szobába, hogy kihívja Cathy-t és Lucast. Közben gyorsan megtöröltem a szemem, és őszintén reméltem, hogy nem látszik kívülről az, amit érzek.

- Sziasztok! - köszöntem egy nagy (mű)mosollyal az ikreknek.

- Szia, Nicole! - vigyorogtak, majd felhúzták a cipőjüket.

- Köszönöm,hogy vigyáztál rájuk, mama - fordultam felé.

- Bármikor - biccentett kimérten. Az ikrek még odaszaladtak hozzá és szorosan megölelték, én viszont csak gyorsan elköszöntem és már nyitottam is az ajtót. - Nicole! - szólt utánam. - Apád nem örülne, ha így látna.

- Ha apa itt lenne, nem lennék ilyen - néztem a szemébe összeszorult torokkal, aztán a kicsikkel együtt kiléptem a járdára.

- Nicole, miért sírsz? - fogta meg a kezem Cathy.

- Nem sírok - töröltem meg a szemem, de nem bírtam megállítani a patakzó könnyeimet.

- Nekem is nagyon hiányzik apu - mondta Lucas alig hallhatóan. Sötétszőke haja alatt könnyes volt a szeme, és egyre erősebben fogta a kezem. - Apu megígérte, hogy elmegyünk megnézni egy igazi tigrist. Azt mondta, majd a szülinapunkon. De már soha nem nézhetjük meg, ugye? - nézett rám, én pedig meg sem tudtam szólalni. Lucas szavai annyira fájdalmasan őszinték voltak, hogy úgy éreztem, minden erő kimegy belőlem.

Mindketten vágyakozva néztek rám, mintha az én válaszom lenne az utolsó reményük. Olyan válaszra vártak, amit én is kívánok minden percben. Hogy még visszajöhet. Hogy ez az egész csak egy rossz vicc, mert apu még él, még itt van velünk. Ilyen választ viszont nem tudok adni. Az igazságot pedig... Azt soha nem is leszek képes kimondani.

Mivel a torkom kiszáradt, nem mondtam semmit Lucas kérdésére. Inkább csak magamhoz húztam és szorosan átöleltem.

Elképzeltem, milyen volt, amikor apu ölelt meg engem. Amikor ő volt a támaszom. Nem haragudott meg, ha éppen egy hisztis reggelem volt és rajta töltöttem ki a feszültséget. Amikor veszekedtem vele és anyával, és nem is figyeltem, miket vágok a fejükhöz, még nem gondoltam arra, hogy ezek miatt egyszer gyűlölni fogom magam. Arra sem, hogy nem fogok tudni bocsánatot kérni. Tudom, hogy nem haragszik, hogy tudja, hogy nem gondoltam komolyan, mégis tonnás súlyként nyomja a vállamat. Nem mondhatom, hogy úgy ment el, hogy a legutolsó emléke rólam rossz volt, mert nem volt az. Sőt, egy kifejezetten jó pillanat volt. Közvetlenül azelőtt, hogy... Hogy meghalt.