Egy percen múlt

30.

  - Nem nézel ki olyan rosszul - mondta Oliver óvatosan elmosolyodva. Ez az ő nyelvén egy bók-félét jelentett, ezért kicsit zavarba jöttem.

- Köszi. Te sem - tűrtem a fülem mögé az egyik hajtincsemet.

Pár pillanatig csendben álltunk az ajtóban, aztán Cathy bújt ki mögöttem.

- Szia - köszönt Olivernek zavartan.

- Szia! Biztos te vagy Cathy - guggolt le a húgom elé, és barátságosan kinyújtotta a karját, mire a kislány mosolyogva kezet fogott vele. - Oliver vagyok. Képzeld, van egy olyan idős húgom, mint te. Lara a neve. - Akaratlanul is mosolyogtam, ahogy elnéztem, Oliver hogyan lopja be magát Cathy szívébe alig egy perc alatt. Láttam a húgomon, hogy azonnal megkedveli a fiút, aki olyan aranyosan beszélt vele. Egy kis idő múlva Lucas is megjelent mellettünk, mire Oliver neki is bemutatkozott, és beszélgetett kicsit vele.

Amikor ismét felállt, lopva rám mosolygott.

- Ki fog rájuk vigyázni? - kérdezte.

- Basszus - szisszentem fel.

- Erre nem gondoltál, mi? - nevette el magát. Teljesen kiment a fejemből, hogy a gyerekek így egyedül maradnának. Kínosan álltam egyik lábamról a másikra, Oliver meg persze jól szórakozott rajtam. - Ne izgulj már. Srácok, van kedvetek velünk jönni? - fordult az ikrek felé. Meglepett, hogy ennyire spontán elhívta őket is. Nem jött zavarba, nem érezte magát kínosan. Természetesen a testvéreim éltek a lehetőséggel, és jöttek velünk.

A játszótér felé vettük az irányt, és séta közben Lucasék állandóan beszélgettek Oliverrel. Megnyugtató volt látni, mennyire kijönnek egymással. Amikor odaértünk, még ott is magukkal szerették volna hívni, viszont ezt már udvariasan visszautasította azzal az indokkal, hogy „a nővéretekre jobban kell vigyázni". Erre persze mindketten hangosan felnevettek, én pedig mosolyogva megcsóváltam a fejem.

Ezután Oliverrel együtt leültem egy padra, és onnan néztük őket, ahogy jókedvűen homokoznak.

- Milyen jól érzik magukat - gondolkodott hangosan Oliver.

- Igen - bólintottam, és valahol nagyon mélyen féltékeny voltam a boldogságukra.

- Mi a baj? - fordult felém hirtelen Oliver. - Egész nap olyan voltál, mint egy árnyék.

- Bocsi - sütöttem le a szemem feszülten. - Vannak olyan napok, amikor gyakrabban jut eszembe - vallottam be alig hallhatóan. Ő egy bólintással jelezte, hogy érti amit mondok, de nem szólalt meg. Nem tudott mit mondani. - Utálom, hogy nem úgy emlékszem rá, amilyen igazából volt - szakadt ki belőlem vékony hangon. - Az a kép égett bele az agyamba, amikor utoljára láttam. Mert akkor félt, halálra volt rémülve. Pedig ő nem ilyen volt. Sosem hátrált meg. Lazán kezelte a dolgokat. Akkor miért nem ez jut eszembe először, amikor rá gondolok? - kérdeztem, de persze azonnal visszaszívtam volna. Nem akartam ezt így rázúdítani Oliverre. - Bocsánat - töröltem meg a szemem teljesen szétesve. Ahogy gondoltam, Oliver nem mondott semmit. Hosszú percekig csak bámultuk az ikreket, ahogy játszanak. Teljesen szabadon.

- Lehet, hogy nem hiszed el, de... Tudom, mit érzel - mondta halkan, minden előzmény nélkül. Nem nézett a szemembe.

- Miért, neked is meghalt az apád egy balesetben? - sziszegtem dühösen. - Bocsánat, nem úgy értettem - suttogtam, de Oliver vagy nem hallotta, vagy direkt nem mondott rá semmit. Nem akartam megbántani, de tényleg nem voltam képes elhinni, hogy tisztában van vele, min megyek keresztül.

- Mondtam már, mennyire szerettem a motorokat - mondta nem reagláva az előbbi megjegyzésemre. - Főleg a nagyokat. Négyszáz köbcentis minimum - mosolyodott el gúnyosan, mintha saját magát nevetné ki. - Még Los Angelesben... Volt egy nagy motoros társaság. Menő volt, népszerű, mindenki ott szórakozott esténként. Mentek a versenyek, a kihívások. Biztos, hogy nem mered megcsinálni. Nem mersz leugratni onnan. Fogadjunk, hogy fékezel, mielőtt a kereszteződéshez érsz. Mert mekkora poén. Kockáztatni a saját és mások testi épségét. Mert mekkora már, majdnem bukott, miközben ment vagy háromszázzal, hát én szétröhögtem az agyam. Persze, jó szórakozás. Mindenki élvezi, mert még soha nem történt baj, ezután miért lenne. Csak aztán... - akadt meg egy pillanatra. Pont úgy nézett ki, mint ahogyan én érzem magam, amikor darabjaimra hullok szét. Most nem látszott rajta az a lazaság, ami mindig süt róla. Ilyen feszültnek és komolynak még nem láttam. És nem is volt túl jó érzés így látni. - Csak aztán beugrott valakinek, hogy versenyezzünk. Természetesen mindenki benne volt. Nyolcszáz méter, aki utoljára ér be, az fizeti a piát. Oké, ez jó lesz, hajrá. Berúgtam a motorom, felhúztam a bukóm, és már jött is a jel, hogy induljunk. Hát, elindultunk. Száz. Százhúsz. Százötven. Nem elég. Mehet a kétszáz. Még vannak előttem. Legyen kétszázötven. Már csak egyvalaki. Kétszázhetven. Jó, megelőztem. Mindjárt beérek a célba, érjük el a háromszázat. Megvan, menjen egykeréken, miért ne, mutassuk meg, mit tudunk. - És itt abbahagyta. Elakadt, nem tudta folytatni. Az ujjait tördelve nézett maga elé, pont úgy, mint aki fejben valahol máshol jár. - Borultam. Így. Úgyhogy már tudod, mi történt. Nem csak neked voltak nehéz időszakok az életedben - mondta szinte suttogva, komor tekintettel.