Egy percen múlt

11.

 A nyomasztó csenddel, ami azután telepedett le az osztályra, hogy befejeztem, senki nem tudott mit kezdeni. Mindenki zavartan, feszengve ült a padjában.

Bennem pedig egyszerre mindenféle érzés kezdett kavarodni. Megkönnyebbültem, amiért ez kijött belőlem, de ugyanakkor bántam, mert olyanok hallották, akiknek nem kellett volna. Hálás voltam Olivernek, mert ő hozta ki ezt belőlem, de ezért dühös is voltam rá.

Az elmúlt fél évben összesen nem beszéltem annyit, mint ezen az órán, és ez nem csak engem lepett meg, hanem a többieket is.

- Nos... Khm. Köszönöm, Nicole - törte meg a csendet a tanárnő. - Itt egy videó, ezt nézzük meg - mondta, ezután pedig az interaktív táblán elindított valamit, amiből egy kicsire sem emlékszem.

Soha nem volt még ilyen hosszú a napom, szinte el sem hittem, hogy vége lett.

- Merre mész? - állt meg mellettem Oliver, amikor kiléptem a suli ajtaján. Ez a srác tényleg rám tapadt.

Válasz nélkül hagyva elindultam hazafelé. Nem szólt egy szót sem, csak maga elé meredve lépkedett mellettem, néha rápillantott az órájára.

- Mennyi az idő? - torpantam meg hirtelen.

- Háromnegyed három - felelte.

- Hurrá - morogtam, és idegesen elsiettem az ellenkező irányba.

- Várj már! - szaladt utánam. - Hova sietsz ennyire?

Most is válasz nélkül hagytam. Nincs neki ehhez semmi köze, és már nagyon kezdett idegesíteni.

- Na, komolyan, lassíts már! - nyöszörgött, és a vállamat fogva lassított a léptein. Nem tudom, hol élt eddig, hogy tíz percet nem tud gyors tempóban sétálni. Fogadni mernék, hogy valami nagyvárosban, ahol nem lehet mással közlekedni, csak autóval. Nem csoda, hogy ennyitől kifullad.

- Na jó - fordultam felé, és egy mozdulattal lelöktem a kezét a vállamról. - Nem én kértelek, hogy kísérj el, azt sem tudom, miért csinálod, de nekem sietnem kell.

- Jó, na, jövök - forgatta meg a szemét. Mintha ezzel nekem tenne szívességet. Nem foglalkoztam vele, semmi kedvem nem volt hozzá. - De tényleg, hova mész? - kérdezte lihegve.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá dühösen.

- Jó, hagylak - sóhajtotta, aztán minden előzmény nélkül megtorpant.

- Most mit csinálsz? - álltam meg én is, bár nem tudom, miért.

- Bocs, igazad van, hülyeség volt jönnöm - mondta kínosan, és tényleg egyfajta sajnálkozó arccal nézett rám. - Sajnálom, tényleg.

Hirtelen elöntött a bűntudat, amiért így beszéltem vele, holott ő csak kérdezett valamit. Már megint máson vezettem le az idegességemet. Na, ezért vagyok szívesebben egyedül.

- Várj, nem kell elmenned - szóltam utána, amikor elindult visszafelé.

- Oké - fordult meg, és máris mellettem termett. Az arcán már nyoma sem volt a megbánásnak, inkább szórakozott volt a tekintete.

- Ez most... Ezt miért csináltad? - kérdeztem teljesen elveszítve a fonalat.

- Kíváncsi voltam, engeded-e, hogy elmenjek - vigyorgott rám önelégülten.

- Hogy te mekkora bunkó vagy! - csaptam a mellkasára, amikor felfogtam, hogy totál hülyét csinált belőlem.

- Most mondd, hogy nem vagyok jó színész - nevetett fel, miközben (már sokadjára) elindultunk.