Egy percen múlt

7.

  - Rendben. Szerintem ennyi elég lesz mára - mosolygott Dr. Downey kedvesen, amikor már vagy fél órája beszélgettünk. Vagyis inkább ő kérdezett, én válaszoltam, nem túl lelkesen. - Hetente legalább kétszer kellene találkoznunk. A kedd és a péntek három óra megfelel? - kérdezte. Bólintottam egyet, aztán felálltam a kanapéról.

Az orvos is felállt, majd bement az egyik szobába. Amíg ott volt, felhúztam a cipőm és a dzsekim, aztán a falon lógó több részes képkeretet néztem. Legfelül pár esküvői kép, alatta egy kisbabáról készült fotó, gondolom, Leóról, amikor még kisebb volt. Aztán még jó néhány, amiken együtt voltak. Volt két üres hely. Ők még be tudják pótolni, tudnak új képeket készíteni, ahol egy családként lesznek rajta.

Apu is nagyon szerette az ilyesmiket. Ahányszor csak tehette, megörökítette a pillanatot. Otthon a fal tele volt képekkel, amiken mi voltunk. Mi öten, egy családként. De miután apu már nem volt velünk, azok a képek eltűntek onnan. A falak már vakítóan üresek, és azok is fognak maradni.

- Jól vagy? - kérdezte Dr. Downey halkan. Észre sem vettem, hogy már visszajött. A torkom túlságosan is össze volt szorulva ahhoz, hogy beszéljek, ezért inkább csak bólogattam. Nem mondom, hogy elhitte, de nem firtatta a témát. - Ebből vegyél be egyet közvetlenül lefekvés előtt - nyújtott át egy gyógyszeres dobozt.

- Köszönöm - mondtam, de még én is csak alig hallottam a hangom. - Viszontlátásra - nyitottam ki az ajtót, aztán ki is léptem rajta.

- Szia - szólt utánam, de akkor már hátat fordítottam neki és gyors léptekkel elsétáltam.

***

- Sziasztok - köszöntem halkan, amikor beléptem a házba. Az ikrek mesét néztek anyu laptopján, ő pedig mellettük olvasott egy könyvet.

- Szia - integettek a kicsik. Anyu is köszönt, aztán felállt és közelebb jött hozzám.

- Mi volt? - kérdezte halkan.

- Beszélgettünk - vontam meg a vállam.

- Miről?

- Mindenről. Csak apuról nem - feleltem alig hallhatóan. - Azt mondta, minden kedden és pénteken járnom kell hozzá.

- Rendben - biccentett. - Egyél valamit - tette hozzá.

- Nem vagyok éhes - ráztam meg a fejem, és felmentem a szobámba. Anyu még utánam szólt, hogy „muszáj ennem valamit", de nem foglalkoztam vele. Őszintén szólva semmivel nem foglalkoztam.

Meglepődtem, amikor este nyolc óra körül megszólalt a telefonom csengőhangja. Ezer éve nem hívott senki anyun kívül, ezért csodálkozva néztem az ismeretlen számra.

- Igen? - szóltam bele halkan.

- Nicole? - hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.

- Igen.

- Justin vagyok - mondta, nekem pedig összeugrott az amúgy is dió méretű gyomrom.

- Tudom - hunytam le a szemem. Azonnal felismertem a hangját.

- Tudunk beszélni? Személyesen.

- Hol vagy? - kérdeztem vissza.

- A házatok előtt - felelte.

- Egy perc - mondtam, aztán letettem.

Nem gondoltam bele, milyen lesz az első találkozás vele több mint fél év elteltével. Mert azóta nem láttam. Amikor utoljára beszéltünk, azt mondtam neki, kell egy kis szünet. Tényleg így éreztem, ő pedig ezt tiszteletben tartotta.

Szó nélkül kimentem a házból, csak a dzsekimet és a cipőmet vettem fel.

- Szia - köszöntem halkan, amikor mellé értem.

- Szia, Nicole. Hiányoztál - mondta szinte suttogva.

Hosszasan néztem sötétbarna szemébe. Nem változott sokat, amióta utoljára láttam, csak annyit, hogy szőkés haja felül kicsivel hosszabb lett, oldalt viszont maradt rövid, mint ahogy mindig hordta.

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Ugyanúgy - vontam meg a vállam lehajtott fejjel. - Hogyhogy eljöttél?

- Látni akartalak - mondta a tekintetemet keresve.

- Láttál - néztem rá feszülten. És akkor megváltozott az arckifejezése. Talán a csalódottság, talán a felismerés, hogy én már soha nem leszek ugyanolyan.

- Már nem akarod folytatni, ugye? - kérdezte halkan, olyan szomorú hangon, amilyennek még sosem hallottam.

- Nem erről van szó - csóváltam a fejem.

- Akkor miről? - vakarta meg a tarkóját kínosan nevetve. Mindig ezt csinálja, ha ideges.

- Amikor azt mondtam, szünetre van szükségem, nem tudtam, meddig fog tartani. És most sem tudom. Fogalmam sincs. Talán örökre - suttogtam. - És én tényleg megértem, ha... Ha tovább akarsz lépni. Rajtam. Rajtunk.

- Én nem lépek semmin túl, amíg nem muszáj - rázta meg a fejét hevesen.

- Nem kérhetem, hogy megvárj. Azt sem tudom, hogy lenne-e mire várni - tártam szét a karom.

- Tudod, hogy erre nem kell kérned - mosolyodott el halványan.

- Én már nem vagyok ugyanaz, már... Már nem szeretnél - mondtam ki egy nagyot nyelve.

- Ezt nem tudhatod - tette az arcomra a kezét, és hüvelykujjával simogatni kezdte. A baleset előtt ez a mozdulat valami furcsa érzést váltott ki belőlem. A tipikus „pillangók a hasban"-érzést. Viszont ez most teljesen más volt. A pillangók eltűntek, helyette pedig csak feszültség jött. És nem a jó értelemben.

Nem mondtam semmit. Képtelen voltam rá. Nem tudom, meddig álltunk ott, de már kezdtem fázni a hűvös szélben, és Justin is jobban összehúzta magát. - Menj be, meg fogsz fázni - mondta lágy hangon.

- Tényleg sajnálom - mondtam, és megfogtam a kezét, amivel még mindig az arcomat simogatta.

- Tudom. Vigyázz magadra, Nicole - suttogta lesütött szemmel, aztán, engedte, hogy magunk közé ejtsem a kezünket. És elengedtem. Justin pedig pontosan értette, hogy ezzel őt engedem el.