Egy percen múlt

27.

Lassan kinyitom a szemem. Mindent piros és kék fények borítanak be. Valami füstöl. Hol vagyok?

A fejem lüktet, minden végtagom zsibbad, nem tudok megmozdulni. Nem hallok semmit, pedig látom a mozgást. Látom, hogy beszélnek. Kiabálnak. Némán. Látom, hogy zavargás van. Én mégis nyugodt vagyok. Nincs semmi baj.

Valaki kinyitja az ajtót. Odafordítom a fejem, de éles fájdalom hasít a nyakamba. Egy férfit látok. Mond valamit, de nem hallom. Behajol és kikapcsolja a biztonsági övet. Követem a szememmel a mozdulatot, de mintha minden le lenne lassítva. Valaki ül mellettem, de nem tudom, ki az. Ismerem. Biztos, hogy ismerem.

A férfi óvatosan felemel és kivesz az autóból. Folyamatosan mond valamit, de még mindig nem hallom, csak nagyon távolról.

Körbenézek. Látok egy sötétkék autót, ami teljesen össze van törve. Látom apa autóját is, ugyanígy. Apa... Hol van apa? Hová tűnt? Hova ment?

- Nyugodj meg, minden rendben lesz - hallom a férfi hangját.

Egyre távolabb visz apu kocsijától. Vissza akarok menni. Vissza kell mennem apuhoz.

Hátrafordítom a fejem, nem foglalkozok azzal, mennyire fáj. Látom apát, miközben két férfi kiveszi az autóból. Leteszik a földre.

A szemem le akar csukódni, mindent homályosan látok, a szívem úgy ver, hogy nem hallok semmi mást. Zsibbad az egész testem, nem érzek semmit, csak azt, hogy fáradt vagyok.

Nem érzek semmit a körülöttem lévő sürgésből. Kimegy belőlem minden erő. Távolról hallom, ahogy a férfi mond valamit, de nem tudom kivenni, mit. A szemem becsukódik, a fejemet pedig nem bírom tartani. Csak egy kicsit hadd nyissam ki a szemem, csak hogy lássam aput, lássam hogy jól van, hogy felébredt, csak egy pillanatra hadd lássam őt...

Levegőt kapkodva csaptam fel a villanyt. Hallottam a szívem őrült dobogását, éreztem, hogy izzadt vagyok, éreztem, hogy úgy remegek, mint azokban a percekben. Fél éve. Fél év telt el, mégis ugyanúgy élem át ezeket a perceket, mintha most lett volna. Miért nem lehet egy rendes éjszakám?

Az ablakon kinézve láttam, hogy csak most kezd felkelni a Nap. Megdörzsöltem a szemem, közben pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy már biztosan nem fogok visszaaludni.

Még mindig dübörgő szívvel mentem a fürdőszobába. A tükörbe nézve sem lett jobb kedvem. Amíg lezuhanyoztam, igyekeztem kiüríteni a fejem. Szokás szerint nem ment. Megválaszolatlan kérdések verekedtek egymással, keveredve a baleset pillanataival. És ez akkor sem múlt el, amikor kiléptem a ház bejáratán. Végig ott voltak a fejemben, nem hagytak egy perc nyugtot sem.

Ráérősen sétáltam a járdán, mivel még fél hat sem volt. A hideg levegő csípte a bőrömet, és akkor már megbántam, hogy nem vettem fel a dzsekim. Csak néhány futóval vagy éppen biciklissel találkoztam, akik a korai nyugalmas órákat használják ki az edzésre. Nekik milyen lehet az életük? Ők is akadnak olyan akadályokba, mint én? Vagy csak velem történik ez meg?

És az autósok? Ők gondolnak arra, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy ilyen baleset? Elég, ha egy pillanatra nem figyelsz oda. Elég, ha abban a másodpercben nem oda nézel. És máris megtörténhet. Ők számítanak erre? Ők úgy köszönnek el otthon? Bennük van az, hogy valójában minden perc ajándék? Az embereknek már természetes, hogy valaki reggel elmegy, délután visszajön. Nem számít, hogy válnak el, mert azt gondolják, majd amikor megjön, lerendezik. Majd akkor megejtik, hogy bocsi, nem kellett volna így viselkednem. És ha nem jön haza? Ha a kórházból hívnak, hogy a hozzátartozója balesetet szenvedett? Hogy kritikus állapotban van? Hogy nem tudni, túléli-e? Ezekre nem gondolnak. Élik a kis életüket. Gondtalanul. Boldogan. Kár, hogy ebből nem mindenkinek jut igazságosan.

Idegesen letöröltem a könnyeimet, amik azalatt gyűltek, hogy végigfutottak rajtam ezek a gondolatok. Már messze voltam otthontól, és az idő is elszaladt, indulnom kellett volna vissza. Ehelyett viszont inkább csak leültem egy padra, ami a járda szélén volt. Pont az útra nézett. Lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a friss levegőt. Hátha ez kicsit csillapítja a dühömet, amit a felelőtlen sofőrök iránt éreztem. Akik annyi ember életét tönkretették. Mint az a részeg férfi. Lehet, hogy nem is emlékszik rá. Nem emlékszik arra a pillanatra, amikor megváltoztatta egy család életét. Amikor miatta meghalt valaki. Ő viszont túlélte a balesetet. Ő, aki részegen beleült az autóba, mert „jó buli" lett volna, aki miatt elvesztettük aput, ő megúszta egy agyrázkódással és pár töréssel. Mindig ez történik. Az ilyen emberek sosem kapják meg a büntetésüket. Apu mindig azt mondta, egyszer mindenkinek be kell vallania a bűneit. Azt is mondta, van valaki, aki igazságos, és csak a jót akarja nekünk. Akinek terve van az emberekkel, és nem véletlenül történnek a dolgok, akkor sem, ha mi nem látjuk át őket. Apu azt mondta, csak engedni kell, hogy ő vezessen. Ő átengedte neki az életét, és minket is arra nevelt, hogy így tegyünk. Azt mondta, akkor nem történhet baj. Akkor ő miért halt meg? Ez is okkal történik? De mi az oka?

Ezt sem fogom megtudni.