Egy percen múlt

34.

  Nem szeretem a metaforákat. Az okát pontosan nem tudom. Talán mert túl egyszerűen világítanak rá a hibákra. Találsz egy metaforát, és magadra ismersz. Mintha belelátna a lelkedbe... Ez olyan, mintha nyíltan kimutatna mindent. Csakhogy ez nem igazán kedvező azoknak, akik igyekeznek minél kevesebbet mutatni magukból.

Most is ugyanezt éreztem. A bácsi már rég elment, de én még mindig a szavai hatása alatt voltam. Volt valami furcsa abban az emberben. Úgy beszélt, mintha ismerne, és olyanokat mondott, amikre szükségem volt, még ha nem is tudtam róla. És furcsa módon én is nagyon könnyedén beszéltem vele. Egyszerűen, semmi gátlással. Pedig még csak a nevét sem tudtam.

Már kezdett lemenni a nap. Nem is vettem észre, hogy így eltelt az idő. Ideje lett volna hazamennem, mégis ülve maradtam. A víz gyönyörű volt. Egy aranyhíd futott végig rajta, ahogyan a nap tükröződött a felszínen.

Még sosem jártam ezen a helyen, de biztos lehettem benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.

Mire hazaértem, már besötétedett. A szél is fújt, én pedig csak egy vékony kapucnis pulcsit vittem magammal. Nem sokat védett, mert így is eléggé fáztam. Örültem, amikor az ajtóhoz értem, már nagyon vártam, hogy felmelegedjek. De nem tudtam bemenni.

- Mi a... - motyogtam értetlenül, miközben a kilincset próbáltam lenyomni, sikertelenül. Zárva volt. Hiába kopogtam, hiába nyomtam a csengőt, semmi sem történt. A kocsi sem állt a garázsban. Elmentek valahova. És fogalmam sem volt, mikor fognak visszajönni.

Végül tehetetlenül leültem az ajtó előtti lépcsőre. Egyszer majd csak megjönnek. Remélem.

Csakhogy ez nem következett be túl gyorsan. Konkrétan két és fél órát vártam, amíg befordult az autó a beállóba.

- Mit csinálsz itt? Miért nem mentél be? - kérdezte anya, amikor meglátott.

- Nincs nálam a kulcsom - feleltem. A kezemet zsebre tettem, nehogy meglássa, mennyire remeg.

- Mióta vársz? - nyitotta ki az ajtót.

- Egy ideje - motyogtam, aztán lerúgtam magamról a cipőm.

- Várj, beszélnünk kellene - szólt utánam, amikor már a fürdőszoba felé tartottam.

- Majd ha végeztem - nyitottam be, aztán magamra zártam az ajtót. Az ajkaim teljesen lilák voltak, a fogaim pedig még mindig vacogtak. Sosem vágytam még ennyire egy forró fürdőre.

- Hol voltál? - kérdezte anya, amikor leültünk az asztalhoz.

- Sétáltam. Ti hova mentetek?

- Elvittem őket moziba - mondta. Kihallottam a hangjából egy cseppnyi gúnyt. - Utána pedig beugrottunk a mamáékhoz.

- Nagyszerű - dünnyögtem a teámat kortyolgatva. Most az ikrek szemében én vagyok a rossz zsaru. Másra sem vágytam.

- Oliver keresett. Többször is - közölte halkan.

- Örülök - kevertem meg az italt. Valójában nem örültem. Egy kicsit sem.

- Mi történt? - kérdezte. Nem tudom, miért gondolta, hogy el fogom neki mondani. Egy szót sem ejtett a délutáni veszekedésről. Úgy tűnik, nála már minden oké.

- Semmi - mondtam.

- Tudom, hogy most nagyon dühös vagy, de...

- Nem vagyok dühös - néztem a szemébe. Ez legalább igaz. Nem voltam dühös. Nem éreztem semmit.