Egy percen múlt

10.

  Lassan sétáltam a suli felé, miközben kiűztem minden gondolatot a fejemből. A hangulatomhoz illően borús volt az idő, ráadásul az eső is elkezdett esni. Feltettem a fejemre a kapucnimat, és megszaporáztam a lépteimet.

A szemem sarkából láttam, ahogy egy sötétszürke kocsi lassít le mellettem. Eleinte nem foglalkoztam vele, de amikor lehúzódott az anyósülés ablaka, már felnéztem. Nem igazán lepődtem meg azon, hogy Oliver ült a kormány mögött.

- Nem ülsz be? - szólt ki a kocsiból. Válaszul csak elfordítottam a fejem. - Elázol - tette hozzá.

- Na ne mondd - forgattam a szemem.

- Jó, nekem mindegy - mondta, aztán gyorsított. Már éppen megkönnyebbültem, amikor nem fordult le az iskola irányába, hanem... leparkolt.

- Mit csinálsz? - néztem rá értetlenül, amikor mellé értem.

- Nem válaszoltál az üzenetemre - mondta kissé elfordítva a fejét.

- Lemerültem - vontam meg a vállam, és továbbsétáltam.

- Szeretnéd tudni, mit kérdeztem? - fordult felém, miközben utánam jött.

- Számít? - sóhajtottam egy pillanatra rá nézve. Soha nem láttam még ennyire világos színű szemet. Szinte a fehéret ütötte.

- Persze. Na?

- Bocs, de most ehhez nincs kedvem - ráztam meg a fejem.

- Oké. Azért majd szólj, ha lesz - mosolygott rám.

Kicsit meglepődtem; nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen letesz a témáról. Meg aztán, el tudom képzelni, mit kérdezett volna. Mi a bajom, miért nem szoktam beszélni, miért vagyok zárkózott.

Ezekre pedig végképp nem akarok válaszolni.

- Miért gyalog jársz suliba? - fordult hirtelen felém, amikor már egy ideje szótlanul haladtunk egymás mellett.

- Ez már az a kérdés, amire muszáj válaszolnom?

- Nem, ez csak úgy random jött - vonta meg a vállát. - Na, miért?

- Környezetvédelem - vágtam rá kapásból.

- Ott a tömegközlekedés - ráncolta a szemöldökét.

- Kényelmesebb így - mondtam. Ez részben igaz is volt.

- Három mérföld séta kényelmesebb? - nevetett fel hitetlenül.

- Igen - feleltem már idegesen.

- Oké, te tudod. De várj már, elfáradtam - nyöszörgött, miközben megállt. Nagyjából negyedórája sétáltunk.

- Nyugi, az út vissza a kocsidhoz már könnyebb lesz - álltam meg mellette.

- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenül.

- Nem zártad le - mondtam mellékesen, és már sétáltam is tovább.

- Köszi, hogy időben szóltál - kiáltott utánam nevetve.

Hosszan kifújtam a levegőt, miután Oliver visszaindult a kocsijához. Nem tudom, miért foglalkozik velem. Nincs hozzá semmi közöm, nem is érdekel, és erre utaltam is. Még a legjobb barátnőmmel sem foglalkoztam, ezt ő is látta, fogalmam sincs, miért gondolja, hogy majd vele más leszek.

Korán megérkeztem, csak páran voltak a teremben, úgyhogy nyugodtan le tudtam ülni a helyemre. Bedugtam a fülesemet, és csak bámultam ki az ablakon. Bár zenét szinte sosem kapcsolok, a célnak megfelel. Nem szól hozzám senki.

- Jó reggelt! - hangzott kórusban, mire kiszakadtam a képzeletemből. A tanárnőnek köszöntek, aki már a teremben volt. Szokás szerint annyira elkalandoztam, hogy nem vettem észre az óra kezdetét.

- Szép jó reggelt - ült fel a tanári asztalra. - A mai órán egy elég érdekes témáról lesz szó - nézett végig a termen. Rajtam egy kicsivel tovább időzött el a tekintete, de aztán elfordult. - A gyászról.

Az osztály egy emberként fordult felém, éreztem az égető pillantásokat. Összefont karral hátradőltem a széken, és faarccal álltam a tekinteteket, miközben végig a nő szemébe néztem.

- Ez az, amit mindenki máshogy él meg - mondta zavartalanul. - Valaki magába zárkózik és egyedül próbálja feldolgozni a hiányt, valaki társaságba megy és inkább el akarja felejteni. Itt talán felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb megoldás. Szerintetek? - kérdezte. Összeszorult torokkal néztem a nőt, képtelen voltam nem rá figyelni.

- Egyik sem megoldás - mondta hirtelen valaki. Odakaptam a fejem. Oliver feszülten ült a székén, és állta a csodálkozó pillantásokat.

- Indoklás? - fordult felé a tanár is.

- Egyedül képtelenség ezt feldolgozni - folytatta Oliver komoly tekintettel. - Elfelejteni szintén lehetetlen. Ha valaki el akarja felejteni azt, aki addig szerves része volt az életének, sok esetben droghoz nyúl, esetleg valamilyen függőség rabja lesz. Aminek a hatásait nem is részletezném. Valószínűleg ez tűnik a rosszabbik esetnek, ami talán észszerű is. De szerintem az nehezebb és károsabb, ha az illető nem engedi, hogy segítsenek neki. Ahelyett, hogy megbeszélné más érintettekkel, inkább magába fojtja. Ez pedig fizikailag is legalább annyira tönkreteszi az embert, mint lelkileg - mondta nyugodt hangon. - Egyszóval mindegy, melyik esetben vagy, segítség nélkül nem fog menni. Nekem ez a véleményem - fejezte be.

- Köszönöm, Oliver - biccentett a tanár. - Van valakinek hozzáfűznivalója?

- Van.

Mindenki rám nézett. A tanárnő is meglepetten vonta fel a szemöldökét, aztán kíváncsian várta, mit mondok.

- Külsős szemmel ezt nem lehet elképzelni - kezdtem halkan. - Több száz statisztika és kutatás mutatja meg, hogy átlagosan mit éreznek az emberek ilyenkor. Hülyeség. Nem tud két embert mutatni, aki ugyanúgy dolgozta fel. Ó, és a kedvencem - nevettem fel idegesen. Le kellett volna állnom, de egyszerűen képtelen voltam rá. - A gyász öt szakasza. Mintha vázlatpontokba lenne szedve, mit kell éreznünk. A tagadást követi a harag. Aztán az alkudozás, depresszió, majd az elfogadás. Ki képes elfogadni, hogy elveszített valakit, akinek még a temetésén sem lehetett jelen? Hogy ő már nincs, már nem mondhatod el neki, hogy sajnálod? Hogy már nem tudod a tudtára adni, hogy ha visszamehetnél az időben, nem engednéd, hogy beszálljon abba a rohadt autóba? - tettem fel a költői kérdést, aztán pár pillanat múlva folytattam. - De ha már a szakaszokról beszélünk. Tagadás. Amikor arra ébredsz fel, hogy nem emlékszel semmire. Ott vagy egy idegen ágyban, egy idegen helyen, idegen emberekkel körülvéve. Fogalmad sincs, mi történt, értetlenül forgolódsz, válaszokat vársz a kérdéseidre. Aztán elmondják, mi történt. Nem akarod elhinni, mert lehetetlen, hogy ez pont veled történjen meg. Biztos csak egy szívatás. Csak egy rossz vicc. És ezt bemeséled magadnak, holott pontosan tudod, hogy ez nem egy rémálom - mondtam összeszorult torokkal, látva magam előtt minden felelevenített pillanatot. - Harag. Bárhogy is keresel, nem találsz bűnbakot saját magadon kívül. Pontosan tudod, hogy ha aznap nem azt mondod, minden máshogy történt volna, ez pedig valósággal megőrít. Legszívesebben falhoz vágnád magad, amiért ez történt. Vissza akarod csinálni az egészet, ebből pedig már jön is a következő pont. Az alkudozás. Az érzés, amikor bármit megtennél, hogy vele tölts egy percet. Elképzeled, mit fogsz mondani neki. Hogy ő erre mit fog felelni. Már beleéled magad, amikor rájössz, hogy ezek örökre csak álmodozások maradnak. Talán ez már a depresszió. A szembesülés ezekkel a tényekkel. És az elfogadás? Hát, aki ezt el tudja fogadni... - ráztam meg a fejem teljesen kiesve a szerepemből. - Mutassa meg nekem is, hogy kell.