Egy percen múlt

29.

  Oliver: „Az este hét óra jó lenne?" - kérdezte, mire azonnal mosolyra húzódott a szám.

Én: „Persze."

Oliver: „Érted megyek."

Én: „Mit fogunk csinálni?"

Oliver: „Gondolom, nem kocsikázni. "

Én: „Reméltem..."

Oliver: „Egy séta megfelel?"

Én: „Tökéletes."

Én: „De... Nem fog fájni a térded?"

Oliver: „Túlélem."

Én: „Mikor mondod végre el?"

Oliver: „Majd ha itt lesz az ideje."

Én: „Vagyis soha nem fogom megtudni?"

Oliver: „Elmondom, ígérem. De még nem. Még várj egy kicsit."

Én: „Oké, ha ennyire szeretnéd..."

Oliver: „Köszi."

Valójában ez a beszélgetés éjjel kettőkor zajlott. Én nem tudtam aludni, Oliver meg nem akart aludni, úgyhogy így ütöttük el az időt. És egészen addig nagyon is jól éreztem magam, amíg eddig a témáig el nem jutottunk. Tudtam, hogy Oliver nem mond el valamit. Azt nem tudtam, miért. Mert ha valamit nem mondunk el, az két okból történhet. Első, hogy nem akarjuk elmondani. A második, hogy nem tudjuk elmondani. Oliver esetében viszont fogalmam sem volt, melyik variáció az igazi ok.

Oliver: „Itt vagy még?" - jött egy újabb üzenet.

Én: „Itt vagyok."

Oliver: „Ugye ez neked nem baj?"

Én: „Dehogy. Miért lenne?"

Oliver: „Mindegy. :) Menj aludni, fáradt leszel."

Én: „Amúgy sem tudnék aludni..." - küldtem el, de azonnal meg is bántam, mivel nem tudtam, mi lesz erre a reakciója.

Oliver: „Miért?"

Én: „Nem fontos."

Oliver: „Dehogynem. :) Na?"

Én: „Nem alszom valami jól... egy ideje."

Oliver: „Rossz álmok?"

Én: „Aha..."

Oliver: „Ezt mondtad már Christiannak?"

Én: „Kinek?" - kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt, hogy kire gondol.

Oliver: „Dr. Downey-nak" - helyesbített.

Én: „Ja, hát... Nem, nem mondtam."

Oliver: „Akkor mondd."

Én: „Oké. De honnan ismered?"

Oliver: „Ő a nagybátyám."

Én: „Oké, van még esetleg valami, amit tudnom kellene, és el is mondasz?"

Oliver: „Willen és a húgomon kívül még van egy öcsém. Ez annak számít?"

Én: „Ja. Még valami?"

Oliver: „Esetleg még pár dolog... :)"

Én: „Hallgatlak."

És ezután hajnalig beszélgettünk. Róla, rólam, Justinról, Willről, zenéről, filmekről, könyvekről, a suliról... Mindenről. Persze már szinte leragadt a szemünk, de végül egyikünk sem aludt el. Hat óra körül kezdtem el öltözködni, ami most sem tért el a megszokottól.

Amikor már végeztem, a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét. Anyu már ott volt, ezért csatlakoztam hozzá.

- Hogy aludtál? - kérdezte.

- Jól - vágtam rá. A helyes válasz az lett volna, hogy sehogy, de ez nem számít.

- Nem voltak rossz álmaid? - pillantott rám.

- Most nem - ráztam meg a fejem. Végül is, ez igaz.

- Örülök - mosolyodott el halványan.

- Öhm. Anyu... - kezdtem a szavakat keresve. - Nem lenne gond, ha ma este elmennék... Valahova?

- Kivel? - vonta fel a szemöldökét.

- Abby-vel - feleltem. Elszégyelltem magam, amiért ilyen könnyen hazudtam anyának. Sajnos sokat kellett gyakorolnom a baleset utáni időszakban.

- Jó, menj csak - biccentett a kávéjába kortyolva.

- Oké, köszi - mondtam megkönnyebbülten.

- Merre mentek? - érdeklődött.

- Csak sétálni. Vagy valami olyasmi.

- Szoktál beszélni... Róla? - kérdezte feszülten. Tudtam, hogy apura gondol, ezért inkább letettem a kávét. A gombóctól a torkomban úgysem tudtam volna lenyelni egy kortyot sem.

- Nem - feleltem halkan. - Te?

- Nem. - És itt telepedett le a jól megszokott csend, ami akkor jön, ha apu kerül szóba.

Mindketten a gondolatainkba merültünk. Nekem azonnal a „régi szép idők" jutottak eszembe, és szerintem anyunak is. Mennyi minden tud változni egy perc alatt... Te jó ég. Mintha csak most történt volna, pedig már eltelt több mint fél év. És hiába érzem jól magam néha, ez mindig így lesz. Mindig ott lesz bennem, hogy ez így nem oké. Bármennyire is boldog egy pillanat, mögötte ott lesz a keserű valóság. És amikor ezek eszedbe jutnak... Annál kiábrándítóbb érzés nincs.

- Mennem kell - mondta anyu szinte suttogva.

- Nekem is - feleltem kicsit még kábán.

- Későn jövök. Iskola után elmennél az ikrekért az oviba? - kérdezte szinte remegő hangon.

- Persze - bólintottam. Ezután anyu már nem mondott semmit. Nekem is csak az tűnt fel, hogy Cathy-vel és Lucassal együtt kilép az ajtón.