Egy percen múlt

6.

  A szokásosnál is rosszabbul telt az éjszakám. És az azt követő napok is. Nem tudom, ez mennyire látszott kívülről, de most még csak hozzám sem szólt senki. Abby sem. Már nem segített a dolgozatoknál, lehet, látta rajtam, hogy már annyira sem érdekel mint eddig.

De az a legrosszabb, hogy nem tudtam, miért van ez. Az orvos miatt nem borulnék ki ennyire, azért az nem ér annyit. Talán csak az időzítés volt rossz. Kár, hogy nem tehettem semmit.

Megálltam egy nagy, fehér ház előtt. Még egyszer ellenőriztem a telefonomon, hogy jó helyen járok-e, aztán megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva egy férfi nyitotta ki az ajtót. Felismertem a képről, amit az igazgató mutatott.

- Segíthetek? - kérdezte, miután vagy öt másodpercig bámultuk egymást.

- Állítólag azért jöttem - dünnyögtem.

- Ó, biztos te vagy Nicole - esett le neki. Bólintottam, mire betessékelt a házba. Gyönyörű nappali, nagy konyha, új bútorok. A bőrkanapén egy nagyjából Lucassal egyidős kisfiú ült, éppen egy mesekönyvbe merült bele.

- A rendelőm felújítás alatt van, ezért vagyunk most itt. A szobában vagy inkább a nappaliban szeretnél lenni? - kérdezte.

- Nekem mindegy - vontam meg a vállam.

- Jó, akkor ha Leo nem zavar, üljünk le a kanapéra - mutatott a kisfiú felé, aki a neve hallatán felnézett.

- Szia! - integetett felém.

- Helló - biccentettem zavartan.

- Kérsz valamit? - kérdezte a férfi a konyhából.

- Nem, köszönöm - ráztam meg a fejem. Meglepett ez a hirtelen közvetlenség. A férfi úgy beszélt velem, mintha már ezer éve ismerne. Valószínűleg ezzel azt akarta elérni, hogy ne legyek feszült, de pont az ellenkezője történt. Annyira idegennek éreztem magam, hogy valósággal levegőt is alig bírtam venni.

- Foglalj helyet nyugodtan Leo mellett - mondta. Levettem a cipőm, aztán odamentem a kanapéhoz. Először nem tudtam, hova üljek, úgyhogy inkább megvártam, hogy a férfi is megjöjjön, aztán mindketten leültünk.

Felhúztam a lábam törökülésbe, és felé fordultam.

- Rendben, akkor kezdjük - mosolyodott el, aztán felém nyújtotta a kezét. - Dr. Christian Downey.

- Nicole Byers - mondtam halkan, és gyorsan kezet fogtam vele.

- Miért jöttél? - kérdezte, miközben a kanapé előtti kis asztalról elvett egy jegyzetfüzetet és egy tollat.

- Az anyukám nem mondott semmit? - ráncoltam a szemöldököm.

- Csak időpontot kért - mondta.

- Oké - bólintottam. Megértem anyut, nem is vártam, hogy elmondja, mi történt apuval. Ő annyira sem tud beszélni róla, mint én.

- Sokat segítenél, ha legalább nagy vonalakban elmondanád - szólalt meg egy kis hallgatás után.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy el tudjam mondani, de egyszerűen képtelen voltam kimondani, mi történt.

- Jó, semmi baj, nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Ráérünk - mosolyodott el kedvesen.

- Sajnálom - sütöttem le a szemem.

- Nincs semmi gond. Akkor beszélgessünk másról - mondta, majd lerakta a jegyzetfüzetet maga mellé és hátradőlt a kanapén.