Egy percen múlt

33.

  Még mindig megdobbant a szívem, amikor a tegnapi csókra gondoltam. Azonnal mosolyra húzódott a szám. És attól függetlenül, hogy sajnos már nem tudtunk beszélni telefonon, a kedvem nem lohadt le annyira. Folyton ez járt a fejemben. Meg az, hogy mennyire megismételném. Erre a gondolatra persze elvörösödtem, és ez feltűnt anyunak is, aki mellettem ült az asztalnál.

- Oké - tette le a villáját. - Ki az? - kérdezte elfojtott mosollyal.

- Ki? - néztem rá, és ahhoz képest, hogy az elmúlt több mint fél évben egész jól beletanultam, most nem tudtam hazudni.

- Az anyád vagyok, nem versz át - közölte szórakozottan.

- Oké - sóhajtottam. - Csak egy srác.

- Igen, eddig én is eljutottam - forgatta a szemét tettetett türelmetlenséggel. - Ismerem?

- Igen - sütöttem le a szemem zavart mosollyal.

- Neee - kerekedett el a szeme, nekem pedig összeszorult a torkom, amiért ilyennek láttam. Hét hónap ugrással. - Az angolos Vincent? Tudtam, hogy szereted!

- Mi van?! - hőköltem hátra. - Anya! Az nyolcadikban volt! - sziszegtem égővörös fejjel.

- Akkor... Norman abból a táborból? - tippelt ismét, én pedig a tenyerembe temettem az arcom.

- Te jó ég - motyogtam elképedve.

- Talán...

- Ne! - vágtam közbe, mielőtt egy újabb olyan srácot hozott volna fel, akire valaha ránéztem. - Inkább elmondom. Oliver az - vallottam be.

- Végig tudtam - vigyorgott elégedetten.

- Aha, hogyne - forgattam a szemem, de nem bírtam elrejteni, mennyire jó érzés volt látni, hogy anyut valami így érdekli.

- Hallgatlak - dőlt hátra mosolyogva.

- Oké - fújtam egy nagyot, és belekezdtem. - Nagyon kedves. És vicces. Meg figyelmes - mondtam mosolyogva. - Mindig meghallgat. Ha éppen nem beszélek, akkor is. Megvárja, amíg magamtól elmondok valamit, attól függetlenül, hogy ez mennyire soká következik be. De ez őt nem zavarja, pedig sokszor engem is teljesen kikészít. És tanul, nem lusta. Nagyon szereti a húgát, mindig mesél róla. És tegnap elhívott mozizni. Csak úgy, érted? Simán felvetette az ötletet, csak hogy jobban érezzem magam - szakadt ki belőlem, és csak akkor vettem észre, hogy végig vigyorogtam.

- Hú - mosolygott anyu. - Apád is ilyen volt - csúszott ki a száján. És eddig tartott a mosolygásunk.

Megéreztem a keserű ízt a számban, pedig anyu főztje nagyon finomra sikerült, úgy, mint mindig. Nem azzal volt a gond. Hanem hogy ebből az ételből normál körülmények között öten ennénk. Nem négyen. Így valahogy már nem is kívántam.

Hülyeség volt azt gondolni, hogy ez a pár perc jókedv tovább fog tartani. Sosem tart tovább. Mindig vissza fogunk jutni ehhez a témához. Apuhoz. Mindig benne van a levegőben, csak néha egész jól elbújik. Aztán hirtelen, mint valami óriási fuvallat, lesöpör mindent.

- Örülök, ha örülsz - erőltetett magára egy mosolyt anyu.

- De én csak akkor örülök, ha te jól vagy - vágtam rá halkan.

- Minden rendben van velem - hazudta.

- Dehogy van! - sóhajtottam az ételben turkálva.

- Ne foglalkozz velem - mondta hidegen.

- Mi az, hogy ne foglalkozzak? - néztem rá.

- Csak. Ne foglalkozz velem - ismételte felállva az asztaltól.