𝐃𝐞𝐞𝐩𝐥𝐲 𝐒𝐡𝐚𝐥𝐥𝐨𝐰 [𝐴𝑣𝑎𝑡𝑎𝑟 𝑓𝑓.]

④⑤

Egy gyönyörű erdőben sétálok. Magamba szívva a friss levegőt lépkedek a puha és nedves füvön. Ismerős ez a hely. Egy kis sétálás után az ősfánál lévő vízeséshez értem.

- Anya! - futott felém egy ismeretlen.

Egy kisfiú volt az. Bőre sötétkék szemei pedig kéken világítottak. Megfordultam, hogy megnézzem kinek kiálthatott, de senkit sem láttam. Vissza fordultam és a gyerek pont akkor ért oda hozzám és lábam mögé bújt. Letérdeltem hozzá.

- Apa el akar kapni, mert megettem az utolsó barackot. - suttogta.

- Hol vagy? Úgy is elkaplak. - kiáltotta egy ismerősen csengő hang.

- Neteyam? - suttogtam magam elé.

A fiú, aki már szinte férfinek tűnt elő lépett egy bokorból kezében egy kislánnyal.

- Nem ér anyád mögé bújni. - kiáltotta.

Szemeimbe könnyek szöktek. Biztos vagyok benne, hogy álmodom. Talán van még remény kettőnek. De miért álmodom ezt? Ami megtörtént az megtörtént és nem lehet vissza csinálni semmissé. Vagy csak történt velem valami ami miatt ide kerültem, hogy elbújjak az igazságtól. Vissza térdeltem a kisfiúhoz.

- A barack, apád kedvence ezt tudod jól. - néztem kéken csillogó szemeibe.

Sose láttam még erdei navit kék szemmel.

- Tudom, de annyira finom. - kiáltotta.

Mikor Neteyam közel ért hozzánk le rakta a földre a kislányt. Bőre világoskék volt szemei pedig sárgán csillogtak. Tényleg a mi gyermekeink lennének?

- Ejkapjak! - kiáltotta pöszén a kislány és kergetőzni kezdtek a kisfiúval.

- Végre itt vagy. - húzott magához egy szoros ölelésre a férfi.

- Szeretlek. - nézett mélyen a szemeibe.

Közelebb hajolva ajkaimra tapasztotta száját és lágyan megcsókolt. Egyik kezével hajamba túrt másikat pedig levezette derrkamra és azzal húzott magához közelebb. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem lennék képes elviselni, hogy mással tegye ezt és mással alapítson családot. Bár én még sose gondoltam ilyenre. Valahogy sosem volt időm erre.

- Fúj! - kiáltottak a gyerekek egyszerre.

Mindketten bele nevettünk csókunkba.

- Undi! - toporzékolt a fiú.

- Lehet, hogy az de ez a jele annak, hogy nagyon nagyon szeretem anyátokat. - térdelt le a gyerekekhez, majd rám vezette tekintetét.

- Akkoj nem undi! - szólt pöszén a kisebbik.

- Gyertek ide. - húzta magához a férfi a gyerekeket és rám pillantva mutatta, hogy menjek én is.

Le térdeltem hozzájuk és szemünket behunyva szorosan öleltük egymást, mint egy nagy család. Gyönyörű pillanat volt. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő körülöttünk. De mint minden jónak ennek is vége szakadt. Egyszer csak a napot szürke felhők takarták el, dörögni és villámlani kezdett. Felpillantottam a sötét égre és végigfutott rajta a villámok fénye. Visszanéztem e földre, de eltűntek. Eltűnt mindenki. Egy apró könnycsepp hagyta el szememet, majd egy villám csapott a földbe mellém és minden egyre fényesebb lett.

Iszonyú fejfájással tértem magamhoz. Körbe nézve egy apró kis szobában találtam magam. A környezetet égi ember készíthette. Nem. Az nem lehet. Hol vagyok? Hogy kerültem ide?

És a legfontosabb kérdés ki is vagyok? Hirtelen az ajtó hangját hallottam, majd felé fordultam.