𝐃𝐞𝐞𝐩𝐥𝐲 𝐒𝐡𝐚𝐥𝐥𝐨𝐰 [𝐴𝑣𝑎𝑡𝑎𝑟 𝑓𝑓.]

④⑦

¦Thyra¦

Napok óta be vagyok ide zárva. Néha próbálkoznak hátha vissza kapom az emlékeimet, de nem járnak sikerrel. Tényleg nem emlékszem semmire, még a nevemre sem. Néha, ha lehunyom a szemem látok valakit. Egy fiút talán, de nagyon homályosan és fogalmam sincs ki lehet ő. Kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha kijutok innen. Az éhség is kínoz. Nem tudom mikor ettem utoljára. A gyomrom teljesen összeszűkült. A megmaradt erőm lassacskán eltűnik testemből. Annyit sírtam ebben a pár napban, hogy úgy érzem elfogytak a könnyeim. Teljesen sötét van körülöttem. Gondolom éjszaka van. A teret kitöltő csendet halk léptek törték meg. Ijedtembe az egyik sarokba húztam magam. Hirtelen az ajtó kinyílt és egy fekete ruhás ég ember lépett be. Az ösztöneim azt súgták támadjak, de nem volt erőm hozzá. A férfi oda sétált hozzám majd megfogta vállamat, mire én csak össze rezzentem.

- Ne bánts kérlek, nem emlékszem semmire. - húztam magam mégjobban össze a földön kuporogva.

- A nevem Max, tudós vagyok. Segítek neked. Ezzel a kártyával ki tudsz jutni. - nyomta kezembe az említett tárgyat.

A remény felcsillant a szemeimeben.

- Köszönöm. - néztem rá.

- Most van az éjszakai váltás. Tíz perced van kijutni. Ha balra mész utána pedig jobbra akkor találsz egy nagy ajtót, ha azon kijutsz csak fuss az edőbe. Onnantól menni fog. -  magyarázta.

- Köszönöm. - indultam el halkan az említett irányba.

Elértem az ajtóhoz majd egy mély levegőt vettem és hozzá érintettem a kártyát a leolvasóhoz, ami zöldre váltott és kinyílt az ajtó. A friss levegő átjárta testemet. Ez nagyon hiányzott. Körbe nézve senkit sem láttam és el is indultam az erdő felé, de egy nagy kerítés megállított. Fel kapaszkodva átmásztam rajta, majd leugrottam. A leérkezés pillanatában bokámba belenyilalt a fájdalom, de nem foglalkoztam vele. Csak a szabadság érdekelt. Lábaim egyre gyorsabban jártak. Már a sötét erdő mélyén voltam. Kezdek elfáradni, lábaim zsibbadnak és égnek a fájdalomtól. A látásom is egyre homályosabb és még szédülök is. Hirtelen megbotlottam valamiben és a földre estem. Próbáltam felnyomni magam, de erőm teljesen elhagyott. A csillagok fénye beborította a sötét eget. Az utolsó emlékem ez volt, majd minden elsötétült.

¦Neteyam¦

Napok óta nem jártunk sikerrel. Nem tudom hol van. A szívem pedig darabokban. Nem szoktam könnyen feladni semmit sem. Tudom, hogy életben van, mert érzem, de tudom, hogy valami történt vele és a tehetetlenség érzése belülről mardos. Őszintén, ha itt lenne nem tudom mit mondanék neki. Talán azt, hogy sajnálom és nekem semmit sem jelentett Ayita csókja. Én őt szeretem. Egy szikla tetején fekszek és a csillagos égboltot kémlelem. Thyra mesélt nekem a csillagokról. Azt mondta van két csillag az égen amit ő fényesebbnek lát. Úgy gondolja a szülei csillagai. Azt is elmondta, hogy amikor meghaltam a két csillag mellett lett egy harmadik. Úgy hiszi, hogy mindenkinek meglesz a saját csillaga miután eltávozik innen. Szép elmélet, de még én sem tudom mi történik a halál után. Igazából nem emlékszem semmire sem miután azon a vizes sziklán feküdve lehunytam szemeim, csak egy vakító fényre és arra, hogy a barlangban sétálok. Azt hiszem a könnycsatornáim teljesen kiszáradtak. Sosem éreztem magam még ennyire szarul. Fáradt vagyok és kimerült. Aludni se tudok rendesen. De most érzem, hogy nemsokára elkap az álom.

¦Ayita¦

Gondolkodtam egy kicsit. Neteyamnak igaza volt. Fogalmam sincs miért tettem azt amit. Talán tényleg be akartam bizonyítani, hogy bármit megkaphatok. Neteyam születésem óta a legjobb barátom és igazából sosem éreztem iránta semmit. Thyra pedig kedves lánynak tűnik, tehát végképp nem értem, hogy miért tettem azt. Mindig csak azzal foglalkoztam, hogy nekem mi a jó, sosem gondoltam másokra, de most borzasztóan érzem magam. Bár ne Thyra eltűnése ébresztett volna rá a változásra. Ha megígértem Neteyamnak, hogy segítek megtalálni a lányt akkor az úgy is lesz. Még csak most bújt elő a nap, de én már egy órája repülök az ikranom hátán és innen kutatok a lány után. Remélem, hogy megtaláljuk hamar, mert Neteyam kezdi elveszíteni a reményt. Sosem láttam még ilyennek, de megértem. Az ő kapcsolatuk különleges és bűntudatom van, hogy bele rondítottam. Hirtelen a sűrű lombok között megpillantottam valamit. Gyorsan oda kaptam a fejemet és az ikranomat a föld felé irányítottam, majd landolás után megláttam a lányt.

- Thyra! - rohantam oda hozzá.

Eszméletlen teste tele volt sebekkel és szegény csont és bőr volt, mintha azóta nem evett volna semmit sem, hogy eltűnt. El sem tudom képzelni szegény lánynak miken kellett keresztül mennie. Nagy nehezen felhúztam az ikranom hátára Thyrat majd én is felületem és haza indultam. Tudom, hogy nem fog megbocsátani Neteyam, de most, hogy megtaláltam Thyrat remélem ez enyhíti a dühét felém.

¦Neteyam¦

- Szedjétek össze magatokat! - kiáltotta a harcosoknak Tarsem. - Nemsokára indulunk.  Ne aggódj, megtaláljuk. - tette vállamra egyik kezét.

Én csak egy halvány hamis mosolyt húztam ajkaimra majd bólintottam egyet.

Hirtelen hangos szárnycsapkodásrsa figyeltünk fel a barlang bejáratánál. A beszűrődő fény miatt csak a körvonalait láttam a történteknek. Szemem fölé helyeztem kezemet, hogy jobban lássak, majd Ayitat pillantottam meg ahogy leugrik ikranjarol, majd kiabálni kezd.

- Segítség!

Az ikran lefeküdt, majd megláttam őt. Eywara.

- Thyra! - kiáltottam majd amilyen gyorsan csak tudtam oda rohantam hozzájuk.

Óvatosan leemeltük Ayitaval a lányt és a földre fektettük. Feje az ölemben pihent és végig néztem testén. Tele volt csúnyábbnál csúnyább sebekkel. Szemeibe újra könnyek szöktek. Ez mind az én hibám. A bűntudat ami eddig csak bújkált bennem, most a felszínre tört.

- Nagyi! - kiáltottam el magamat, majd megjelent a nő.

- Eywara! Mi történt vele? - rohant oda hozzánk.

- Segíts rajta. - mondtam elhaló hangon.