Évszak mesék / Befejezett/

Nyári kaland IV. - Edward

Edward

Hihetetlen ez a fiú. Iszonyú gyors az észjárása és érdeklődő. Minden egyes szavamra odafigyelt, amit a vállalat vezetésről meséltem és hamar átlátta a dolgokat is. Nagyon jó meglátásai voltak többször is „terepen". Ez persze nem mindenkinek tetszett, de lássuk be, nem árt a friss tudás. Mindehhez iszonyúan szexi, csábító pasi. El sem hiszem, hogy ennyire készségesen fekszik alám, még akkor is, mikor ő támad le engem. Még az sem zavar, hogy az asztalomat le kell utánunk sikálni A kis szexbomba hamar kiismert. Tudta, hogy dédelgetett vágyam a kocsimban is a magamévá tenni. Király, elég csak a nyüsszögésére, sikolyaira gondolnom és legszívesebben kimennék, hogy a hajánál fogva behúzzam szeretgetés célzattal. Mint egy taknyos kamasz, esküszöm.

– Mondd, te jól vagy? – kérdezte egy csodálkozó hang, miközben én az asztalt törölgettem. Tudom, egyem meg, amit főztem.

– Igen. Miért? – kérdeztem vissza közönyösnek szánt hangon, miközben igyekeztem a kefélési kényszeremet elnyomni. Közelebb lépett és guvadó szemmel nézte, hogy tisztogatom a mahagónibútort.

– Megdugtad? – érdeklődött.

– Mi? – kaptam fel a fejemet, mire egy széles vigyorral találtam szemben magamat.

– Ugyan már, Ed! A srácnak félre volt patentolva az inge – nevette. – Ezen felül bárhol rátok nézek, olyan bizalommal fordultok egymáshoz, hogy csak a vak nem veszi észre a szikrákat.

– Remélem, mindenki vak ebben a kócerájban – morogtam.

– Ha nem is vak, biztos vagyok benne, hogy nem mernek megnyikkanni ez ügyben – nyugtatott meg. – Szóval megdugtad?

– Meg – vallottam be. – Nem is egyszer.

– Hűha – csodálkozott el. – És még titoktartási nyilatkozatot sem írattál alá vele.

– Nem volt rá szükség. Ő más – huppantam le a székemre. – Nem kell neki sem a pénzem, sem a társadalomban elfoglalt státuszom előnyei. Ő csak velem akar lenni.

– De kis romantikus – vigyorogta. – És mi lesz szeptembertől, Rómeó?

– Fogalmam nincs – vallottam be. – Nem tudom, hogy mi most a helyzet, mi lesz a jövőben. Egyszerűen élvezem minden egyes együtt töltött percünket. De nem ezért jöttél.

– Valóban, de köze van Harryhez – szontyolodott el. – Utána néztem az ösztöndíj programnak.

– És? – villanyozódtam fel. – Sikerülhet elintézni.

– Nem – rázta meg a fejét.

– De miért? – csattantam fel. Dühös voltam, hogy hiába vagyok én a főnök, semmit nem tehetek. Átkoztam magam, hogy mi a búbánatért tologattam a dolgok ráncba szedését.

– Ülj le – kért halkan Anne. Ránéztem. Ő fájdalmas fintorral nézett rám, így megtettem, amit kért. – Nem lenne akadálya, hogy te kérelmezd, mert egy kiskapu miatt megtehetnéd. – Kezdtem semmit nem érteni. – De olyat nem terjeszthetsz ösztöndíjra, aki eleve ösztöndíjas nálunk.

– Hogy mi van? – kiáltottam fel.

– Amit te szerettél volna ösztöndíjat, az a már nálunk dolgozókra vonatkozik, amit ő kap az a családsegítő programunkban van. Mind a három Richardson fiúnak a Greens Corporation fizette az egyetemét. – Dühösen ugrottam fel. Az a rohadék átverte a saját fiát! Szívem szerint átrohantam volna a C csarnokba, hogy jól megrugdossam azt az aljas, szemétládát.

– Huszonegy kibaszott éve terrorizálják! Ott taposnak bele szegény fiúba, ahol csak tudnak és még ez is – túrtam bele idegesen a hajamba. – Mond, hogyan tehet valaki ilyet a saját gyerekével? Miért nem adták örökbe? Vagy árvaházba? Még az is jobb lett volna, mint ilyen szülők mellett! És még azért tüntetnek sok helyen, hogy a melegek ne fogadhassanak örökbe!