Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland VI. - Edward

Edward

A napok jöttek, mentek. A hétköznapok szürkén folydogáltak tova, párom hiánya miatt. Minden szín, amit hétvégente kaptam, már másnap fakulni kezdett. Annyira ráfüggtem, mint senkire eddigi életemben. Számoltam a perceket, hogy láthassam, a szívem össze-vissza vert, ha megláttam, hogy ő keres. Anne, ha látta mindig nevetett rajta, azt mondta, hogy várta már a pillanatot, mikor így megkergülök valakiért. Imádom Harryt mindenestől. A szép arcát, íves ajkait. Szeretem, ahogyan magyaráz, ahogyan nyüszít, mikor vadabbul szeretem. Ő a legjobb dolog, amit csak kaphattam életembe. Azonban a helyzetünk nem könnyű, igazán türelmet próbáló. Újra és újra eszembe jutott veszekedésünk minden pillanata. Utólag beláttam, hogy igen hisztérikusan viselkedtem, de annyira hiányzott, hogy már fizikálisan fájt. Nem feltétlen ágynak akartam dönteni azonnal, csak érezni, hogy van, nem csak egy álom, ami szertefoszlik, ha felébredek. Bűntudatom volt utána sokáig, így kényszert éreztem rá, hogy virágot küldjek neki. Ő végtelen szeretettel hívott fel, mikor megkapta őket. Elsuttogta, hogy mennyire szeret. Hiányzom neki, érezni szeretne, ölembe bújni, újra szeretkezni. Csak halkan mesélt, mégis feléledt bennem a vágy, mióta külön éljük az életünket, először kértem én, hogy mondja el mire vágyik. Csillogó szemmel avatott be gondolataiba, miközben a gyönyör lassacskán felkúszott mind a kettőnk testébe.

Az idő a legnagyobb ellenségünk, ha várunk valamit. Én arra vártam csendesen, hogy a tanév véget érjen és végre újra velem legyen kedvesem. Ha levizsgázott nincs tovább távolság, nincs ingázás, csak az enyém lesz, ha haza értünk. Azonban még csak a tavasz jött, ami egyre inkább elszakította tőlem. Emlékeztem még milyen volt a hajrája az egyetemnek, én is alig éltem, pedig nekem más feladatom nem volt, csak tanulni. Neki azonban ott vannak a munkái, ebbe belegondolva még cefetebbül éreztem magam a történtek miatt.

Nagy levegőt véve néztem rá a telefonomra újra, amin még olvashattam az éjszaka elküldött üzeneteit. Nem bírtam ébren maradni addig, míg ő, és ez elszomorított. Voltak évek, mikor még bírtam az éjszakai tanulást, bulikat, és reggel még szalonképesen estem be órára, vagy épp apa irodájába, mikor én is segítettem már neki. Most pedig egyszerűen elaludtam, a telefonnal a kezemben. Néztem az órát, hogy mikor hívhatom már. Nem akartam túl korán, de elmenni sem úgy az irodába, hogy nem kívántam neki kellemes reggelt. Délutános volt még csak, sajnáltam felkelteni, de a szív csak a gondolatra, hogy hallom, félrevert. Meg akartam inni a teámat, de nem bírtam ujjam remegésével, kényszert éreztem, hogy felhívjam őt. Látni akartam álmos arcát, félmosolyát, ahogy realizálja, hogy én keresem, így tárcsáztam őt. A telefon kicsengett. A szívem egyre hevesebben vert, majd kicsit fájón, ahogy nem vette fel azonnal, ahogy szokta. Már bontani akartam a vonalat, mikor hirtelen bevillant a képe. Kócosan nézett rám, de tekintete csillogott. Annyira gyönyörűen vibrált, hogy kényszert éreztem hozzá indulni azonnal.

– Jó reggelt! – köszöntem vidáman. Hangjából hiányzott a karc, amit reggelente hallok, mikor felébred mellettem. Megfordult a fejemben, hogy talán nem is aludt éjjel, de ahogy néztem élettől lángoló tekintetét, elvetettem a gondolatot.
– Most már az, mert láthatlak – szólaltam meg nehezebben, de mosolyogva. A torkom elszorult a látványától, mint mindig, mikor sok óra eltelt már, mióta utoljára láttam. – Sikerült pihenned?
– Valamennyit – bólintotta hevesen, ami még jobban felkeltette a figyelmemet. – Miután az ügyeletes tanító néni ráncba szedetett mindent – kuncogta. Nem értettem, hogy mire gondol, de hamar megtudtam, hogy a baráti nála aludtak és segítettek neki. Nagyon örültem, hogy végre megtört a jég, de attól még vidámabban tudott volna dobbanni szívem, ha én segíthetek neki. Nem anyagilag, hisz azt nem kérte. Maga akarta felépíteni az életét, amit megértettem. Támasz vágytam lenni, nem csak pár, társ, hanem barát is a bajban, de annyira messze voltam tőle. A gondolatra a gyomrom megrándult, de igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat. – Beállítottak hozzám tizenegy körül – lelkendezett, ami enyhített a szorításon, ami tekergett bennem. – Edward – ejtette ki úgy a nevemet, amitől még lélegzetem is megakadt kicsit. – Én azt hiszem boldog vagyok – nézett rám boldogan, és úgy éreztem, ahogy néztem, végre megtalálta az útját. Örültem, hogy a részese lehettem ennek a csodának én is. Aki volt, mikor megismertem, kezdett eltűnni teljesen. A fogságban nevelkedett madárkámból lassan gyönyörű hattyú lett. – Te, ők...nekem még soha nem volt olyan párom, min te és barátaim, mint ők. Olyan, mintha eddig egy üvegkalitkában éltem volna. – Szám megremegett szavaitól. Láttam rajta, hogy most lett igazán szabad, nem akkor, mikor a családja elzavarta az életéből.