Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland VI. - Harry

Harry

A napok lassan tovaperegtek, miközben a hullámok a fejem felett egyre jobban összecsaptak. Egyensúlyoztam a munkáim, iskola, szakdolgozat között. Úgy éreztem néha, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy elbukjak. A tűréshatárom szélén lebegtem, mind a tíz ujjammal kapaszkodtam, mert akartam. Végre az vágytam lenni, akinek születtem. Próbáltam túltenni magamat azon, amit mondanak rólam. Egy alkalommal, mikor konzultálni mentem, csoporttársaim a fülem hallatára mondták, hogy minek is erőlködök? A pasimnak igen tetemes vagyona van. Nem szóltam, csak elsétáltam mellettük. Figyelemre sem méltattam őket, mert már a múltam részeivé váltak. Ők még akkor ismertek meg, mikor egy színház volt az életem. Egy hazugság, amit igyekeztem lehántani magamról. Az emberi irigység viszont nem ismer határokat. Nehéz elhinni azt, hogy tényleg szeretem Edet? A feje tetejétől, a lábujja hegyéig imádom. Minden szava a legszebb dallam, amit fülem csak hallhat. Vágytam a szerelemre, arra, hogy tényleg viszont lángoljanak értem és most megkaptam. Nem akartam engedni, akkor sem, ha mindenki összeesküszik ellenem. Emlékeztem arra a két hétre, amit nélküle kellett töltenem, arra, hogy hangját sem hallottam. Annyira fájt, mint életemben még soha, semmi. Azt hittem, hogy képes leszek kezelni, de tévedtem. Ugyanannyira szükségem volt rá, mint a vízre vagy a levegőre. Ezért kellett megemberelnem magam, és csak rá koncentrálni, arra, hogy mit adott és mit adhatok én neki. Nem pénzre, vagyonra gondolok, nekem az nincs, az övé meg nem érdekel, hanem az érzésekre, érintésekre. Hisz mit ér az arany, a csillogás, ha a háttérben csak lassan haldokló magány lakozik?

Minden erőmet összeszedtem és igyekeztem a megfelelő mederbe terelni az életemet. Azt akartam, ha velem van, minden csak rólunk szóljon, hisz annyira kevés idő adatott meg nekünk szerelmünk hajnalán. Ő a lehető legnagyobb türelemmel igyekezett segíteni, de néha láttam a szája rándulásából, hogy nem tetszik neki. A gyomrom beleremegett ebbe, de tovább írtam a szakdolgozatomat, hogy egyszer végre elbírálásra kerülhessen. Megtehettem volna tényleg, hogy hagyom az egészet, rábízom magam Edre, de valami nem engedett. Bennem tombolt. Talán a büszkeség? Talán más? Nem tudom, de vitt előre, kialvatlan éjszakákon át. Rettegtem az eshetőségtől, hogy egyszer feláll, hazamegy és felém sem jön újra. A gyomorremegés kapott el minden egyes alkalommal, mikor haza indult, nekem meg figyelnem kellett a távolodó autóját, vagy a repülőjét. Azonban mindig rácáfolt erre. Felhívott és nevetett. Mesélt, és vidámsággal töltötte be a szürke, nehéz napjaimat. Nem egyszer kaptam tőle virágot. Először meglepődtem, mikor az ajtó előtt várt, de borzasztóan jólesett. Egy nap végén, aminek az elejét már nem látod, a rengeteg rohangálás, frusztrált morgás után, felüdülés volt. Még jobban küzdeni akartam, még inkább megmutatni mindenkinek, kiváltképp magamnak, hogy több van bennem és azt, hogy a szívét nyertem meg egy karizmatikus férfinak.

Sóhajtva dőltem hátra a kanapén. A derekam kissé sajgott, a lakásban csend honolt, mint mindig, mikor egyedül voltam. Hiányzott a párom, úgy éreztem, hogy nélküle nem vagyok egész. Minden reggel úgy ébredni, hogy nem néz rád, nem köszönt édesen, fájdalmas lüktetést keltett bennem. Vele akartam lenni, élni a mindennapjainkat, de várt még rám egy csomó munka, még ha este tizenegyet is mutatott már az óra. Kezembe vettem a telefonomat, de hiába néztem csetünk ablakát, már nem világított a zöld pontocska. Egy órája elment aludni, hisz reggel neki is munka volt. Egy egész konszern tulajdonosa, észnél kellett lennie. Engem is küldött aludni, de nekem még dolgom volt, nem is kevés. A nyakamon volt az esküvő, a szakdolgozat leadásának határideje. Néha úgy éreztem, hogy ez a pokoljárás soha nem ér véget. Minden napra jutott valami „katasztrófa”, amit Natashanak köszönhettem. Most villogott még a laptopomon az ablak, hogy e-mailt küldött. Nem akartam megnyitni, nyugalmat szerettem volna, de azt csak kedvesem mellett találhattam meg. Ő azonban messze volt, annyira, mint az utóbbi hónapokban egyszer sem.