Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland VI. - Edward

Edward

Ahogy kifelé haladtunk a novemberből, úgy öltött karácsonyi ruhát a város is. Én csak néztem a fényeket, díszeket és arra gondoltam, mennyire jó lenne esténként a cicummal kezén fogva sétálgatni a kivilágított utcákon. Az eszem tudta, hogy várnom kell, mert Harryben az utóbbi időben minden felborult. Az élete romokban hevert. Újjá kellett építenie azt, hogy egyszer csodás életünk legyen együtt. Én pedig nem tehettem mást, csak vártam, amit a szívem igen nehezen tolerált.
Szerettem a karácsonyt, bár az utóbbi két évben kevésbé. Mióta csak az eszemet tudtam, apával töltöttem. Ő mindent megtett, hogy varázslatnak éljem meg gyerekként. Elég hamar tudtam már, hogy a Mikulás nem létezik, de tettettem a meglepettet mégis. Felnőttként is vele töltöttem azokat a napokat, mert az a családé. Üzletemberek voltunk mind a ketten, de az a három nap szent és sérthetetlen volt. Soha nem volt állandó partnerem, így ilyenkor nyugiban, nevetve, filmezve töltöttük el az időt. Az utolsó két karácsony szomorú volt, mert ő már nem élt. Anne is a szüleihez megy két napra, elsőn én is kísérem. Több, mint harminc éve minden alkalommal, mikor meglátogatom őket elhangzik, hogy; na, mikor házasodtok össze? Anne apja igen erőszakos ember tud lenni, így nem is mondtuk el soha, hogy a saját nememhez vonzódok. Az idei karácsony más lehet, mert Harryvel fogom tölteni. Együtt fogunk nevetni, filmezni. Addig fogom szeretgetni minden lehetséges, vízszintes felületen, míg csak szusszal bírja. Ő a legszebb dolog az életemben, így őt szeretném a fa alá, bármilyen perverzen is hangzik. Meg fogom dugni a hatalmas fánk alatt.
Huszonharmadikán délben leállnak a gépek és mindenki hazamegy. Olyankor a gyártósorok is ijesztően némák. Már nagyapa sem engedte, hogy karácsonykor dolgozzanak az emberek, mert olyankor mindenkinek otthon a helye a szeretteivel. Este pedig van egy bál a magasabb pozícióban lévőknek. A sormunkások inkább csomagot, jutalmat kértek, amit megértek.
A bál. Minden évben ugyanaz a forgatókönyv ment le eddig. Kaptam aznap estére magam mellé egy dekoratív kísérőt, akik rendszerint az ágyamban akartak kikötni. Engem már a gondolatától is kirázott a hideg, hogy hová kellene dugni a farkamat. Vagy hogy nőnemű szájába adjam. Bármelyikük szívesen lett volna Mrs. Green. Idén viszont mást szeretnék. Azt, hogy annak kezét fogjam, akiért a szívem dobban. Megmutatni magam a világnak, felvállalni, hogy igen, ez vagyok én. Az igazi Edward Green. Sikeres üzletember és végtelenül szerelmes férfi. Hogy mit fognak szólni az emberek hozzá? Pont nem érdekel. Elég évig éltem a sötétben. Lélegezni akarok. Élni azzal, akiért a szívem repes. Viszont tudtam, hogy minden Harry-n áll. Ő dönti el, hogy a világ elé mer-e állni velem. Én támogatom. Mindent megteszek, hogy megvédjem az édes cicukámat az egész világtól! Kiváltképp az apjától. Hazudnék, ha azt mondanám valahol nem tölt el perverz élvezettel, hogy nem csak mi kerülünk rivaldafénybe, hanem a seggfej apja is. A férfi, akiről mindenki tudja, hogy homofób, erre kiderül, hogy a fia meleg. Ráadásul velem jár. Érdekes ebédszünetek elé fogunk nézni.
– Edward – érintette meg a vállamat Henriett. Össze is rezzentem. – Ne haragudj, de többször szóltam – kért elnézést. Felnéztem a mosolygós, megfáradt nőre. Nem volt még idős, de tekintete elárulta, hogy nem egy nehéz dolgon ment már keresztül.
– Kicsit elkalandoztam – sóhajtottam. – A karácsonyon.
– Akartam is kérdezni, hogy beszéltél-e Harry-vel erről – ráncolta a szemöldökét, főleg, hogy a választ sejtette rá. Megráztam a fejemet. – Nem akarlak siettetni, de ideje lenne.
– Tudom, de valahol érzem, hogy nem kellene – vallottam be.
– Tudtam én, hogy kell a két kávé – mosolyogta és a kis asztalra mutatott. – Gyere – intett. Nem ellenkeztem. Imádom őt. A legjobb döntésem volt felvenni. Nem csak kitűnő asszisztenst kaptam a személyében, hanem egy megfontolt, sokat látott barátot is. Átsétáltam a kanapéhoz és lehuppantam mellé.
– Meséld el, mit érzel – kérte.
– Szeretném őt felvállalni – kevergettem meg a sötét folyadékot. – Soha nem akartam még senkit megmutatni a nyilvánosságnak, de ő más. Tudom, hogy bénán hangzik ez egy ilyen férfitől, mint én, de házasságra gondolok vele kapcsolatban.
– Nem fura – rázta meg a fejét. – Mindannyian keressük az igazit és ha már a törvény lehetővé teszi, természetes, hogy ezt szeretnéd, ha egyszer szereted. Én örülök annak, hogy a fiam már ebbe a világba született bele. Mai napig megesik, hogy leköpik, de sokat változott a világ mégis. Örülök neki, hogy házasságot köthet és gyermeket is fogadhat örökbe – mondta csendesen.
– Mikor olyan idős voltam, mint a fiad, mindez csak álom volt – sóhajtottam. – Bevallani is nehezebb volt, de igen, a világ változásnak indult. Ha nem is fogad el mindenki, azért a többség, ha mást nem, csak elfordítja a fejét, ha kézen fogva látnak a párommal. Vannak Amerikánál sokkal rosszabb helyek a világon – fintorogtam. Ha arra gondoltam, hogy vannak olyan helyek, ahol a homoszexualitásért halálbüntetés jár, végigborzongtam. – Harry-nek most nehéz. Tudod, őt soha nem szerették a szülei. Az meg, hogy meleg, egyenesen égbekiáltó bűn. Ezerszer alázták meg az évek alatt. Még az utolsó pillanatban, mikor a padlón volt is rugdalták, így neki még nehezebb. Velem lenni nem sétagalopp – húztam el a számat.
– De nem is vagy világsztár – reflektált a megjegyzésemre. – Néha cikkeznek rólad és egy ilyen horderejű dolog után talán kicsit többet, de elmúlik ez is.
– Én tudom, de Harry-t feldúlná. Ő azt hiszi, hogy engem bántanának, de engem nem érdekel senki, csak ő. Már megtanultam kezelni a szennylapokat – kortyoltam bele a kávémba. – Én őt akarom, ország, világ előtt felvállalni.
– Csak akkor tudod meg, mit gondol, ha megkérdezed. Lehetőleg óvatosan – tette hozzá. – Biztos vagyok benne, hogy ő sem akar bujkálni, csak vannak, akiknek ezt nehezebb meglépni. Azért élünk párban, hogy segítsük egymást. Jóban, rosszban, betegségben, szegénységben. Az utolsó pillanatig – halkult el a hangja. Tekintete fájdalmas volt. Ő már elveszítette azt, kit a világon a legjobban szeretett. Az élet annyira rövid, soha nem tudni, mit hoz a holnap. Nem ismertem a férjét, de ahogy ellágyul az arca, mikor rá gondol, biztosra veszem, hogy csodálatos férfi, férj és apa volt. Akinek az volt a legnagyobb baja fia melegségével, hogy meddig élhetett félelemben az ő esetleges reakciója miatt, az rossz ember nem lehetett. Szerettem vele beszélgetni, valamiért erőt adott nekem mindig.
– Fogok vele. Remélem egy szituáció kihozza a sort rá és nem kell derült égből hozzá vágnom – feleltem.
– Erről is beszélj vele – nyújtott felém egy mappát. – Elintéztem a lakást. Átutaltam fél évre a bérleti díjat. Személy szerint én előbb vele beszéltem volna meg. Vagy együtt választottatok volna. – Elvettem a mappát. Próbáltam a lelkiismeretemet nyugtatni, hogy minden jó lesz. Hisz ez csak egy új fejezet az életünkben. Hányan élnek úgy, hogy párjaik otthon vannak, míg ők az ország másik végében dolgoznak? Nem egyedi eset lenne, bár Henriett nem is erre gondolt. Harry-vel az élet, vagy is inkább a családja kibabrált. Soha nem tudta milyen, mikor feltétel nélkül szeretnek, segítenek, ha bajban vagy. Neki ez új terep és nem vagyok benne biztos, hogy kicsattanó örömmel fogja fogadni az ötletemet. De mindenképp kiveszem. Elegem volt a szállodákból és apartmanokból. És ott van Miller is. Ismerem Harry-t, de csak piszkál belül. A féltékenység folyamatosan birizgálja a lelkemet.
– Köszönöm – néztem rá mosolyogva.
– Mára már nincs semmi. Mi lenne, ha haza mennél és beszélgetnétek kicsit Harry-vel. Nem feltétlen arról, amiről mi most, de a kommunikáció sok mindenen átsegít. A szerződést, amit alá kell írnod, majd kiküldöm a postázóval. Ezer éve nem mentél haza hatnál előbb. Gyakorold – kacsintott. Mióta vezetem a céget nem igazán értem haza emberi időpontban soha. Nem volt kihez. Most azonban van egy cicám, aki lassacskán felocsúdik a döbbenetéből. Minden érintésén, szaván érzem, hogy velem képzeli el a jövőt. Érte haza megyek. Érte kilépek négy órakor az épületből.
– Rendben – bólintottam. Elhatároztam, hogy veszek egy jó meleg zuhanyt, eszek egy jót és négy körül felhívom Harry-t, mert azt mondta, hogy kivételesen otthon lesz akkorra. Rengeteget dolgozik. Látom a fáradságot mindig a szemében, de mikor meglát, mintha elfújnák belőle. Hozzám soha nem fáradt.
Aláírtam, amit elém tett, majd felálltam és összepakoltam a papírokat, laptopot. Elköszöntem Henriettől. A portás úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Tényleg ideje lesz az életemet az irodán kívülre is szervezni.
Hamar hazaértem. Gyors zuhany és evés után egy kényelmes pamutnadrágban és pólóban leültem a kanapéra és vártam, hogy jelezzen a gépem, hogy elérhető online a kedvesem. Addig átnéztem néhány papírt, majd mikor zöld lett a feje mellett a pötty, már tárcsáztam is. Nem kicsit lepődött meg a cicuskám, de tekintete édesen csillogott. Mosolyogva beszélt hozzám. Bármit megadtam volna, hogy mellettem legyen, bár valószínűleg akkor már meztelenül feküdt volna alattam, miközben őrült tempóban járt volna ki-be benne a farkam.
Viszont a beszélgetés egy idő után veszekedéssé fajult. Tudtam, hogy nem kellett volna felhoznom ezt az egészet, de egy részem remélte, hogy vagyunk már abban a helyzetben, hogy megbeszéljük. De nem. Ő nem akarja. Ő ettől fél. Ő... ő és ő. Én mégis hol vagyok ebben a történetben? Üvöltöttem. Meg is lepődött rendesen, mert én ilyet még nem tettem vele.
– A kurva életbe már! – szakadt át a gát végképp bennem. Nem bírtam tovább. Én békésen akartam megoldani, de nem hagyta. A düh végigsöpört a testemen, miközben ő sokkosan nézett rám. – Mi a fasztól félsz? Hmm? Mi az, amit bárki is tehet veled? Velem? Nézz magadra és válaszolj már a fenébe is! – üvöltöttem. Ő szótlanul nézett rám. Tekintete remegett, szája széle meg-megrándult, de nem szólalt meg azonnal. Tudtam, hogy megijesztettem. Tisztában voltam vele, hogy mi folyik benne, de így sem élhetünk az idők végezetéig. Mi van, ha egyszer valamelyik agyhalott újságírónak megint én leszek a heppje és Washingtonban lekapnak vele, amint kéz a kézben sétálunk. Volt már rá precedens, mármint nem séta kapcsán. Miután apu meghalt, közszemlére tették a képeket, hogy minden nap ott ülök a sírjuknál. Az én megoldásom ennél kíméletesebb lenne.
– Én csak... – kezdett bele, de a vészjelző azonnal bekapcsolt bennem, hogy ne hagyjam befejezni a mondatot, már, ha képes rá.
– Értem az ok okozatot. Nagyon is. Mégis meddig szeretnél az árnyékban élni? Meddig akarod eltitkolni azt, amit érzel? Amit irántam érzel? A jó életbe már! Szeretnék veled összeházasodni, gyerekeket! Ez nem elég neked? Ez nem elég biztosíték, hogy nem hagynám senkinek, hogy bántson? Ezer meg egy dolgot próbáltak már az évek alatt rám verni, csalástól kezdve, kétes üzleteken át, még gyereket is! Azt hiszed, ezt nem tudnám kezelni? Nem érdekel mit cikkeznének rólunk és az sem, hogy a seggfej apád mit szólna mindehhez! Kurvára nincs beleszólási joga, mert akkor elbaszta ezt az egészet, mikor egy ennyire csodálatos fiút eltört, meggyötört, kínzott éveken át! Ami számít az csak te és én! – Kiabáltam. Éreztem, hogy a fülemben lüktet az ér. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. A szemem előtt kis pontok ugráltak. Abba kellett hagynom vagy ott helyben kapok infarktust. Egy mozdulattal csaptam le a laptop tetejét. Felugrottam, de meg is szédültem. Tudtam, hogy a vérnyomásom az egekbe szökött. Jó ideje már a gyógyszer segített normalizálni, de most iszonyúan éreztem magam. Mintha nem is én lennék. Minden mozdulatot, mintha kívülről figyeltem volna, miközben őrülten lüktetett az egész belsőm. Tudtam, hogy le kell nyugodnom, különben baj lesz. Nem akartam még elpatkolni, akkor sem, ha épp összevesztünk. Szerettem volna még sok-sok mindent megélni vele. Vettem néhány mély levegőt. Tudtam, hogy le kell nyugodnom. Nekidőltem a kanapé háttámlájának. Lehunytam a szememet. Bal kezemet a hasamra helyeztem, míg a jobbal befogtam a jobb orrlyukamat és igyekeztem mélyeket lélegezni, benntartani és kifújni, ahogy Anne tanította. Pár perc múlva már jobban voltam. A lüktetés csökkent, az agyam is tisztulni kezdett.
Ahogy kezdett minden újra lejátszódni bennem, rájöttem, hogy nem kellett volna ordítanom vele. Nem érdemelte meg. Nem viselkedtem helyesen. Kettőnk közül most ő a sérülékenyebb, aki nem találja a helyét. A kettőnk kapcsolata is igen gyerekcipőben tipeg még, de a vágy, ami bennem tombolt egyszerűen nem hagyott békén. Valóságos szerelmet, kapcsolatot szerettem volna és ez elvakított. Türelmesebbnek kellett volna lennem vele, bár ilyenkor felvetődik bennem, hogy mégis meddig.
Gondolataimból a csengő szakított ki. Kelletlenül sétáltam az ajtóhoz. Nagy meglepetésemre Anne állt mögötte. Fél pillanat alatt felmérte a helyzetet.
– Nagyon vörös vagy – tette kezét a homlokomra. – Levert a víz is.
– Összevesztünk Harry-vel – vallottam be. – Azt hiszem, felszaladt a vérnyomásom – vallottam be.
– Hogy mi? – kiáltott fel. Abban a pillanatban karon ragadott és a nappaliba cibált. A kanapéra parancsolt, majd került fordult és a mandzsetta már a karomon is volt, amit fújt felfelé az automata mérő. – Szeded a gyógyszert rendesen, ugye? – nézett rám. Szemmel igent intettem. – Már csak százharminc – olvasta le a kijelzőt. – Lélegeztél? – Bólintottam. – Főzök teát, és mindent elmesélsz. – Nem nagyon hagyott választást. A mappát, amit hozott a postás helyett az asztalra tette, majd elrobogott a konyhába. Alig öt perc múlva már a kanapén, egymással szemben ültünk és számoltam be neki a történtekről.
– És most, hogy lehiggadtál hogyan látod? – kérdezett vissza Anne, mikor befejeztem a történetet.
– Nem kellett volna kiabálnom vele. Nem érdemelte meg. Tudom min megy keresztül. Beszéltünk róla, de mellette ott van az, hogy mire vágyok – vallottam be.
– Hirtelen volt neki. Nem épp online kellett volna, mert így egyszerű egymásra nyomni a telefont – csóválta meg a fejét. – Neki ez nagyobb lépés, mint neked. A saját környezete nem fogadta el, így nem csoda, hogy retteg.
– Megvédeném – vetettem közbe.
– Tudom és szerintem ő is tudja, ahogy azt is, miért kérted erre. A másik, ha azt mondja mégsem jön, mennyire bántana? – kérdezte. Elgondolkodtam. Jó lenne megmutatni világnak kinek adtam a szívemet, de ha most nem, attól az érzéseim nem változnának. Szeretem őt.
– Akkor először az évek alatt egyedül mennék. Nem akarom, hogy egy idegen tapizzon, akinek érintésétől is a hideg kiráz. Harry után már nem bírnám ki így az éjszakát – mondtam csendesen. – Nem tudnék haragudni rá ezért, bár jól sem esik, de szeretem annyira, hogy a döntését tiszteletben tartsam.
– Adj neki időt. Ne érezze a kényszert – tanácsolta barátnőm.
Aznap este még vártam, hogy felhív, de a telefonom néma maradt, amit rossz szájízzel vettem tudomásul. Hívhattam volna én is, de nem akartam folytatni a beszélgetést erről.
Másnap megbeszélésen voltam, így az első hívást nem fogadtam. A másodikat is csak futtában, mert épp a tárgyalóba tartottam. Megkértem rá, hogy ezt beszéljük át hétvégén. Hallottam a hangja remegését, de tényleg nem akartam így, mert benne rejtőzött annak a lehetősége, hogy egymásra csapjuk a készüléket megint.
A hét további részében inkább biztonsági zónában mozogtunk. Inkább üzengettünk egymásnak egész nap. Ezt mindig személytelennek tartottam. Érzelmeket, gondolatokat, nehezebb rajta átküldeni és fogadni, mint például egy hívás alkalmával. Most azonban jó volt. Kedves kis üzeneteket, képeket kaptam tőle. Rejtett kis utalásokat, hogy szeret, amivel tisztában voltam. Próbáltam viszonozni, de be kellett látnom, hogy én ebben nem vagyok túl jó. Így inkább esténként felhívtam, hogy halljam a hangját. Ő mesélt, bár úgy éreztem, mintha a színek kivesztek volna szavaiból. Tudtam, hogy rágódik. Tudtam, hogy két érzés viaskodik benne. Az egyik a félelem, amit két évtizeden át kísértette. És ott voltam én. Minden érintése, rezzenése értem kiáltott. Velem akart lenni, de talán még túl nagy volt a kérésem felé.
Péntek hajnalban izgatottan indultam el. Mielőbb oda akartam érni. Még a lakáshoz is elugrottam, hogy felvegyem a kulcsainkat. Még bőven volt időm a műszakja végéig. Nem akartam bemenni, mert tudtam, hogy elvesszük egymás figyelmét, így csak ültem, elmerülve gondolataimban. Újra végigzongoráztam magamban a történteket. Nem mondom, hogy nem éreztem csalódást, de Harry sokkal fontosabb volt számomra, mint az az ostoba bál. Ha végiggondolom, lesz még nem egy, ahol megmutathatom a cicukámat.
Mikor megláttam őt, a szívem nagyot dobbant. Nem akartam ilyennel elrontani a pillanatokat, amelyekből egyébként is kevés jutott számunkra. Mikor beült a kocsiba azonnal láttam, hogy emészti, ami történt. Beszédes, zöld szeme halovány volt. Akartam a lángokat. Rámosolyogtam. Nem bírtam rá tekinteni másképp. Szeme felcsillant. Közelebb hajolt, tenyeremmel megcirógattam, miközben édes ajkaihoz értem. Istenem, de hiányzott!
– Hiányoztál, cicu – suttogtam szájára. A lelkem remegett. Szeretni akartam, csókolni, elmondani, hogy történjen bármi, érzéseim töretlenek felé.
– Te is – sóhajtotta, miközben édes ajkaival tenyeremet érintette. – Annyira sajnálom a pár nappal ezelőttit – fújta ki a levegőt kicsit még idegesen.
–Én is – bólintottam. – Nem szabadott volna úgy beszélnem veled. – Megbántam, amiket mondtam. Nem érdemelte meg, de ha róla van szó, olyan nehéz józanul gondolkodni.
– De, kellett – vágott közbe határozottan. Imádott ujjaival kézfejemet kezdte cirógatni. – Mindig bujkáltam. Szeretném, ha ez változna. Lehet, ez lenne az első lépés, csak félek. Féltelek.
– Tudom, Édesem – válaszoltam mosolyogva. Ő egy hős a szememben. Az, hogy egy olyan családban ép maradt, hihetetlen lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot. Hogy most fél, azt elhiszem. Az én gyomrom is megremeg, ha arra gondolok, esetleg megbánthatják őt. – Évek óta béreltem egy kísérőt, a magánéletem védelme érdekében. Így nem kérdezett soha, senki és kényelmes volt. De most szerelmes vagyok, annyira, de annyira nagyon. És azt szeretném, hogy mindenki tudja, te vagy az a férfi, akiért a szívem dobog, akivel le szeretném élni az életemet. Féltelek. Sok minden van mögötted, nem akarlak bántani. – Halkan beszéltem, de igyekeztem határozott lenni. Élveztem az érintését, élveztem a tekintetét. Nem tudom, mi járt a fejében, de szépséges zöld szeme csillogni kezdett.