Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland III. - Edward

Edward

Mosolyogva ténykedtem a konyhában. Az érzés, ami szívemben honolt egyre csak halkan dobogott. Végigkúszott testemen, azt mantrázta, hogy végre teljesen az enyém a kiscica. Nem volt egyszerű az este. Zaklatott volt, bár igyekezett nem mutatni. Mosolygott, de én láttam, hogy csak halvány utánzata eredeti szépségének. Ha láttad már a nyári hajnalt, a tavaszi, hűvös reggellel már be sem éred. Ha nyaldosták a csillogó hullámok a lábadat, bármilyen folyammal már be sem éred.

Ő nekem adta a mindent, cserébe én is. Újra megtörték, de szíve annál biztosabban vert értem. Éreztem a csókjaiban, érintéseiben, kicsit spicces mondataiban. Kérte, hogy szeressem. Kérte, hogy adjam neki a szerelmet. És én lestem óhajait, csókoltam, mint éhező, aki végre ételhez jutott. Ujjaim alatt égett még sima bőre, ajkai az ajkaimon sóhajtották nevemet. Nem bírtam betelni vele, nem akartam már nélküle lenni.
Kezemben megremegett a fakanál, így a pultnak támaszkodtam. Ha csak rá gondoltam, a remegés fogott el, a vágy, hogy ismét karjaimban tarthassam. Imádtam őt. A testét, a vele eltöltött fülledt pillanatokat, de több volt ő ennél. Egy csodálatos férfi, aki csak nekem vibrált. A fénye lelkemig hatolt, de ha arra gondoltam, hogy mennyi hétnek kell még eltelnie, hogy ténylegesen együtt legyünk, a szívem belefacsarodott. Apu sokat mesélt a szerelemről, arról, hogy anya mellett virultak a virágok, mindent édesnek érzett. Ha csak ránézett reggel a mosoly a szájáról nem akart eltűnni soha sem. Csak képeket láttam róluk, de minden fotó mesélt. Egy történetet suttogott el arról, hogy a papírlapokon lévő alakok mit érznek egymás iránt. Nem bírtam elképzelni, hogy velem is megeshet, hisz férfi vagyok és férfira vágyok. Többségünkből gyárilag kimaradt a romantika, de ahogy megismertem a kiscicámat rájöttem, csak a megfelelő ember kell hozzá, hogy szíved szabadon dobogjon. Én benne találtam ezt meg. A szárnyaszegett kismadárban, akit újra és újra eltiportak az évek alatt.
Felemeltem a fejemet. Elmosolyodtam, ahogy az apró gömböket megláttam felakasztva a konyhám függönyére. Annyira élvezte, ahogy előző nap feltette őket. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki még nem élt át igazi karácsonyt ezelőtt. Talán tényleg így van. Nem mesélt sokat az életéről, de ismertem az apját, hogy milyen ember is valójában. Biztos voltam benne, hogy nem kímélte őt akkor sem, ha épp a szeretet ünnepe közeledett. Emlékszem, hogy nekem minden karácsonyom varázslatos volt. Apa minden percét velem töltötte. Kisebb koromban imádtam az ajándékokat, utána pedig azt, hogy ő van nekem. Mióta elment, nem éreztem azt a melegséget, ami a szívemben vibrált olyankor, de most újra élek. Az érzés más, mert a szerelem az bennem dalol. Szeretném, ha nyugodt napjaink lennének, ha minden pillanatot együtt töltenénk. Ki akarom zárni azt, ami fájdalmat okoz neki, hogy ne lásson mást, csak engem. Ne érezzen mást, csak a szerelmet, amit neki adtam.

Újra a serpenyő után nyúltam, hogy készítsek magunknak valami reggelit, akkor is, ha lassan tizenegy felé járt az idő. A felvert tojásokat a lassan sistergő serpenyőbe öntöttem, hogy rántotta legyen belőle, amit a kincsem nagyon szeret. Boldogan verdeső szívvel készítettem el a melegszendvicseket és facsartam ki a narancsokat. Meg akartam neki mindent adni, hogy lássam mosolyát, halljam kedves nevetését.

Már a tálcával akartam egyensúlyozni, mikor megpittyent a telefonom. Érte nyúltam és elfintorodtam, mikor megláttam az üzenetet, hogy nem lesz karácsonyi menünk, mert ahonnan rendelni szoktam, leállt a gázellátás, így az én rendelésemet nem tudják időben teljesíteni. Kissé dühös lettem, de ahogy a tálcára néztem, rajta a nevetséges, pici vázára, amiben egy művirág állt, már nem is érdekelt.

Telefonomat a kanapéra dobtam és elindultam a szobánk felé. Fel akartam ébreszteni őt, megszeretgetni, de mikor beléptem már ébren volt. Épp a telefonján olvasott. Ahogy érzékelte jelenlétemet, gyorsan a párna alá dugta, de arcát nem tudta időben rendezni. Zöld szemei fájón csillantak, szája megremegett. Próbált mosolyogni, de nem ment neki. Szívem fájón dobbant. A reggelinket letettem az éjjeliszekrényre és mellé ültem. Nem kérdeztem, csak a karomat nyújtottam felé, és ő kapott a lehetőségen. Meztelenül bújt karjaim közé. Éreztem az ujjai érintéséből, hogy erre van most szüksége. Újra megremegett, újra ingoványos talajra tévedt. Akartam, hogy tudja én vele vagyok, érte dobogok. Ha valami fáj neki, elbújtatom. És ő olyan közel mászott hozzám, ahogyan csak tudott. Ölembe ült, belém csimpaszkodott. Tudtam, hogy újra bizonytalan, megkérdőjelezi azt, ami ő maga.