Évszak mesék / Befejezett/

Nyári kaland I. - Harry

Harry

- Ugye nem felejtetted el, hogy holnap pontban 8-kor jelentkezned kell a HR-n? - kérdezte meg apu, a mai napon már századszor. Rám sem emelte zöld tekintetét, de nem is vártam el tőle. Már nem. Túl voltam ezen a ponton.
- Nem, apa - feleltem gépiesen. Három napja költöztem haza a kollégiumból, azóta ezt hallgatom tőle. Szeptemberben kezdem az utolsó évemet Washingtonban, grafikus szakon. Jó messzire költöztem, aminek megvan az oka. Meleg vagyok, és apám enyhén fogalmazva is homofób. Az a röpke 6 órás út eléggé elrettentő ahhoz, hogy tanév közben útra keljek, így csak a téli és nyári szünetekben láttam őket az utóbbi két évben. Ha valaki megkérdezné, hogy mit szeretek a szüleimben, csak azt tudnám mondani, hogy nem vetettek el. Van két bátyám. Az egyik ügyvéd, a másik orvos. Egy hibám van igazából, amiért soha nem is szerettek igazán, hogy fiú vagyok. Van még két húgom, ők ikrek. Két tök egyforma, szőke, kék szemű gyönyörű, tizenkét éves lány. Én mindig csak voltam középen, és ennyi. Ha a nemem kiderülése után el lehetett volna vetetni, biztos megteszik. Ezt valahogy érzékeltették is velem mindig. Elfelejtett szülinapok, iskolai események. Ha valami egybe esett a bátyáimnak és nekem, mindig az övékre mentek. Mind a ketten. Nem érdekelte őket, nekem hogyan esik. Nem érdekelte őket, ha az csak egy szaros focimeccs, de ott ültek a suli tornatermében, miközben én megnyertem az országos tanulmányi versenyt történelemből. Soha nem bántottak, kitaníttattak, csak a legfontosabb dolgot nem kaptam meg tőlük: szeretetet. Tudom, hogy csúnyán hangzik, de már csak ez kötött hozzájuk. Tizenkettő voltam, mikor rájöttem, hogy meleg vagyok, onnantól csak túlélésre játszottam és arra, hogy kihasználjam azt a pici megerőltetésüket, amit képesek voltak felém tenni.

- Előre szólok, hogy nem tűrök el semmilyen galibát - nézett rám apu fenyegető, mohazöld szemével. Már a haja őszült, a feje tetején kopaszodott. Termelési vezető volt, de minden vágya az volt, hogy ő legyen az igazgatóhelyettes.
- Rendben, apu - feleltem kelletlenül. Nem is igazán értettem, hogy mi baja van, mert soha nem volt gond velem. Jó tanuló voltam, példás magatartású, mint a bátyáim, de velük ellentétben nem voltam kicsapongó a hétvégéken. Mind a kettőjüket hozták haza gimis korukban a rendőrök, engem soha. Fene sem érti, hogy miért tartott tőlem igazából.

- Két hónap, a bátyádék is végigcsinálták, és sok tapasztalatot szereztek - folytatta tovább a szentbeszédet. Ő továbbra is magyarázott, én meg úgy tettem, mint akit érdekel. Már rég kifejlesztettem ezt a képességemet, holott már évek óta nem érdekelt, hogy miről beszél. Tettem a dolgomat, mint engedelmes fiú. Közben arról álmodtam, hogy végre szabad lehessek. Nem terveztem hazajönni már Washingtonból. Ott keresek munkát, párt magamnak, és ha szerencsém van, egyszer valakihez tartozni is fogok.
Iszonyú hosszúnak tűnt a vacsora. Mikor végre apu elengedett, gyors léptekkel mentem a szobámba, és becsuktam az ajtót magam mögött. Ez az egy hely volt, ami csak az enyém, bár mindig vigyáznom kellett, hogy mit hozok haza. Emlékszem, hogy az első szerelmes levelet, amit kilencedikben kaptam, sírva égettem el, hogy ne találják meg. Kevin aranyos volt, az volt a fő célja, hogy ne haragítsam magamra a szüleimet. Ha kiraknak, onnan egyenes út vezetett volna egy árvaházba, amit ő megjárt, és senkinek nem kívánta. A szülei, akik örökbe fogadták hatévesen, jó fejek voltak. Megértették, hogy miért nem mondhatom el itthon. Két évig voltunk együtt. Akkor valami elromlott, talán mi. Egyszerűen már nem működött tovább, és szakítottunk. Borzalmas érzés volt nélküle lenni, de túléltem. Ő Európába utazott, évek óta nem láttam.

Sóhajtva vetkőztem le és bújtam az ágyba, hogy kipihenjem magam. A hátam közepére sem kívántam apámat két hónapon át minden nap, de nem volt mit tennem. Amíg az én kenyeremet eszed... - járt a fejemben, míg el nem aludtam.

***

Másnap időben keltem, megittam a kávémat. Szűk farmert és hozzá az általam végtelenül utált, galléros pólót húztam. Apu szerint ez tökéletes a munkahelyre, eszembe ne jusson a többi vacak, feliratos cuccomat magamra venni. Az autóúton folyamatosan kaptam az instrukciókat. Mire odaértünk a gyárhoz, már legszívesebben az egészet felgyújtottam volna. Eltuszkolt a HR-re, ahol szerencsére ott hagyott, így egy kissé megnyugodtam, és már kevésbé idegesen kopogtattam be.