Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland I. - Harry

Három éjjelen és két nappalon át vártam, hogy visszatérjen. Csak ültem a hallban a kanapén és vártam. Minden ajtónyitásra felkaptam a fejemet és minden alkalommal fájdalmas nyekkenéssel hanyatlottam vissza a bőr ülőkére. Elszúrtam, tudtam jól, de volt időm újra és újra átgondolni mit is tettem ismét. Azt tanultam meg az életem folyamán, hogy csak magamra számíthatok. A szüleim, testvéreim soha nem álltak mellettem. Akkor sem, mikor rájöttem meleg vagyok. Egy másik fiú iránt lángra lobbanni egyszerre volt érzékébresztő és ijesztő is. Addig sem nagyon szerettek, de tudtam, hogy ez az információ mindennek véget vetne, így inkább tűrtem. Az első szerelem mutatta meg számomra, hogy van bennem érték, de őt is el kellett engednem, majd magamra maradtam. A családom soha nem tartóztatott, hogy ne költözzek Washingtonba. A buszhoz sem kísértek ki. Egyetlen bőrönddel és a hátizsákomban a laptopommal indultam neki az ismeretlennek. Mikor odaértem hívtam őket, de nem vették fel. Három nappal később hívtak vissza. Már nem számított. Élhettem az életemet úgy, ahogy én akartam. Jött Jaz és vele az illúzió, hogy talán van jövőnk. De nem volt. Vége lett. Majd jött Andy, aki újabb bukás volt az életemben. Mikor apu fél évvel ezelőtt felhívott, hogy beszervezett a gyakornoki programba, robbanni akartam. Rácsapni a telefont, hogy hagyjon békén, de nem tehettem. Szükségem volt rá és a pénzre is, amit ott kereshettem. Nem gondoltam rá, hogy valami különlegesebbet, valami sokkal szebbet találok ott. Szomjazó lelkemet meghallgatták. Szeretetet kaptam. Átmelegítették lelkemet és én képes lettem volna eldobni ezt. Ahogy most is. Csak ültem és pergettem a fejemben a történteket. A fájdalom, amit szeptemberben éreztem, visszatért. A szívem készült összetörni. Sírni, toporzékolni szerettem volna, hogy miért kell ennyire szerencsétlennek lennem. Nekem adta mindenét, amire nem nyomható árcetli és én kérdés nélkül fogadtam el. Őszinte volt mindig. Társként tekintett rám, amire én csak akkor jöttem rá, mikor már második éjjel virrasztottam a lakóház halljában, abban az épületben, ahol első közös lakásunk volt.

A portások váltották egymást. Egyik a másiknak adta át, hogy miért ücsörgök ott. Az egyik egy idősebb hölgy volt. Ő egy tányér levest tett le elém és vizet hozott. Ismeretlenül segített, majd nevetve mesélte, hogy kamaszkorú, hármas ikrei vannak. Messziről felismeri a szerelmi ramazúrit. Mondta, hogy megengedi, hogy telefonáljak. A baj csak az volt, hogy a számot nem tudtam. A Google sem lett volna barátom, mert a privát számát titkosíttatta. Csak remélhettem, hogy nem szúrtam mindent el. A lehetőség, hogy többet rám sem néz jeges marokkal fojtogatott egész hétvégén. Megérdemeltem volna, de a gondolatra megsajdult a szívem. Nem lehet így vége! – dobolt bennem kétségbeesetten.
Hétfő hajnalra egyértelművé vált, hogy nem jön vissza. Az első napsugarakkal felkeltem a kanapéról álmosan, mert csak szenderegni tudtam. Újra és újra, rémálomszerűen köszöntek vissza az események.

– Adjatok egy telefont – rontottam be a kávézóba a frászt hozva a két lányra, akik felsikkantottak.
– Jesszusom, Harry – szorította szívére a tenyerét Lily.
– Ne ijesztegess – csapott rám a törlőronggyal Carla.
– Auu – nyikkantam fel. – Zárjátok az ajtót.
– Mi ez az zaj – rontott ki az irodából Dan és George egyszerre.
– Ez a bolond ránk hozta a frászt – mondta Carla dühösen.
– Te zárd az ajtót nyitásig – mutatott rá Dan. – Te pedig mit keresel itt? Jelenleg maratonba kellene...khmmm... – köszörülte meg a torkát Dan kicsit vörösödve. A két lány azonnal pipacspiros lett, George meg cseppet sem diszkréten pukkadozni kezdett.
– Adj telefont – könyörögtem neki is. Ő felvont szemöldökkel nézett rám. Szerintem azt hitte, futóbolond vagyok. Nem álltam messze tőle.
– Az irodában lévőt használhatod – szólalt meg végül. Átugrottam a pulton és udvariatlanul arrébb toltam mindenkit. Beviharzottam a helyiségbe és lehuppantam Dan székébe. Azonnal tárcsázni kezdtem. Egész testemben remegtem, miközben a telefon idegesítő hangját hallgattam. Korán volt még. Alig múlt hét óra, de reménykedtem benne, hogy Henriett már benn van. Csak vártam és vártam, miközben a lehető legrosszabb eshetőségek ugrottak be az agyamba.
– Jó reggelt kívánok, itt Ed...
– Jó reggelt, Henriett! Harry vagyok – vágtam közbe. – Edward benn van már?
– Még nincs – válaszolta némi hezitálás után.
– Lenne olyan kedves és megadná a számát? – kértem a lehető legkedvesebben. Csend állt be. Reméltem, hogy a cetlit keresi.
– Sajnálom, de nem tehetem meg. Magával sem – szólalt meg határozottan. – Nem rég volt egy zaklatási incidens, azóta szigorúan tilos kiadnom engedély nélkül – darálta.
– Milyen incidens? –kérdeztem vissza döbbenten.
– Hát...tudja nem megfelelő emberhez került a száma – magyarázta tovább, bár hangja meg-megremegett. – Ha nagyjából egy óra múlva újra felhív, tudom kapcsolni – tette hozzá. – Sajnálom!
– Én is – suttogtam a készülékbe, miközben azon gondolkodtam, hogy a tollal vagy a ceruzával hasítsak magamon eret. – Köszönöm! Viszonthallásra!
– Viszonthallásra! – tette le úgy a telefont, hogy a dobhártyám is beleremegett.
– A jó kurva életbe – kezdtem el csapkodni a telefont. Tuti, hogy lerázott! Nem akar látni! Nem akarom így befejezni! Nekem nincs másom csak ő. Hogyan lehettem ennyire elcseszett. Ő csak segíteni akart!