Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland III. - Harry

Harry

A telefonom rezgésére ébredtem, de nem akartam még. Az előző napi események lelkem mélyéig hatoltak. Úgy éreztem, hogy valami végleg befejeződött. Valami olyan, ami talán soha nem is volt valós. Egy illúzió volt csupán, amiben éltem. Tudtam, hogy egy napon véget ér és a vágy, ami családom után sóhajtozott bennem, örökre kihuny. Megtörtént. Már nem volt pislákolás, csak az enyhe fájdalom, amit Ed érintései, elsuttogott szavai a mélybe taszítottak.

Mosolyogva fordultam egyet, tapogattam utána, de nem találtam. Hirtelen pattantak fel a szemeim, de azonnal meg is nyugodtam, mikor megláttam, hogy a szobájában vagyok. Megkönnyebbülten sóhajtottam a felismerésre és öleltem magamhoz a párnáját, mint egy bakfis. Lehunytam a szememet és magamba ittam illatát. Azt, ami elbódít már hónapok óta. Az életünk egy hullámvasút. Semmi sem egyszerű, de mégis élvezem minden pillanatát. Mellettem van, ő tényleg kitart a viharok ellenére. Felvállalt mindenki előtt. Megmutatta, hogy senki nem számít, csak mi ketten. A kezét nyújtotta mikor fájt, mikor a múltamnak végképp hátat fordítottam.

Évek álltak mögöttem. Idő, amelyek hazugságokkal teltek el. Meg kellett tagadnom önmagam, elhallgatnom azt, ki is vagyok valójában. Nem éreztem fairnek az élettől, amit velem tett. Középsőnek születtem, így soha nem is léteztem igazán a családomnak és mindezek mellett másnak születtem. Másképp éreztem, amiről tudtam, hogy szüleim soha nem fogadnák el. Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem nem bírom, csak sikítani vágytam volna, de nem lehetett. Őrjöngeni akartam, toporzékolni, hogy miért történik ez pont velem? Miért kell így élnem? Miért kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne? Gyűlöltem a mellőzöttséget, azt, hogy tehettem bármit, senkit nem érdekelt. Egy időben megvetettem azt, aki vagyok, az érzéseket, amelyeket kaptam. Egyszer tapasztaltam meg milyen az, mikor feltétel nélkül kedvesek hozzád. Az érzés, hogy egy idegen szólt hozzám lágyan, nem megvetve, furcsa volt, de mégis jólesett. Egy felnőtt, akiről még nem tudtam, hogy évekkel később újra megmenti szétcsúszni készülő életemet. Felém nyújt újra, ujjait adta. Mikor a sötétség tekergődzött körülöttem, kézen fogott. Tudtam, hogy egy napon elbukom, leomlik a fal és minden kiderül. Azonban akkor már ő nem hagyta, hogy elsodorjanak a hullámok, utánam jött és csak tartott. A szerelem, ami belém költözött átmelengetett, arra vágytam, hogy örökké tartson.

A telefonom újra megszólalt. Sóhajtva nyúltam érte, de a szemem kikerekedett, ahogy megláttam az üzenet feladóit. A keserűség, amit elűzni próbáltam, újra a torkomba költözött. Felültem az ágyban. Nem kellett volna, de mégis megnyitottam Andrew üzenetét. A szavai, amelyeket leírt a szívembe vájtak. Gyerekkorunkban néha voltak jó pillanataink, de kamasz kora alatt eltávolodtunk egymástól. A példa, amit szüleink mutattak neki, éket vert közénk. Számára is csak egy kolonc lettem, akit néha iskolába kellett kísérni. Most is úgy éreztem, hogy kár volt megszületnem. Nem kímélt, mint már évek óta nem. Ha a kritizálásom volt a cél, minden követ megmozgatott. Most sem volt ez másképp. Én voltam a rossz ismét, én az, aki szégyent hozott mindannyiukra. Remegő ujjakkal léptem a letiltás panelre, mire az üzenete eltűnt az éterben örökre.

Liamét megnézés nélkül akartam törölni, de végül megadtam neki az esélyt, hogy elmondhassa utolsó véleményét. A szavai kemények voltak, sértőek, mint egész életünkben. Ő soha nem kímélt, bántott, megütött és bármit is csinált rám fogta. Én lettem a fekete bárány, a gusztustalan, aki elkárhoz majd. Az övét is töröltem, majd meredtem a kijelzőre, arra, amin a családommal folytatott, utolsó beszélgetést löktem tova. Nem voltak többé. Emlékké avanzsálódtak, olyanokká, akik már csak idegenek lesznek számomra. Hiába fogok velük találkozni, elfordítják majd fejüket. Gyerekeiket arra tanítják majd, hogy én vagyok a rossz és nem arra, hogy a világ a kirekesztő. Felnő majd egy olyan generáció, aki majd az én gyerekeimet bántja azért, mert a családjuk nem hagyományos. Mi nem az? A szeretet? A béke? A megbecsülés? Miért van ez nemekhez kötve? Bántottak, mióta csak élek. Kicsiként úgy hittem, hogy tényleg én vagyok a hibás mindenért, de ahogy nőttem, jöttem rá, hogy ez nem így van, csak a mi családunkban. Most veszítettem el őket örökre. Most tört össze végképp az a zsenge kapocs köztünk, ami még volt. Nyugodtnak kellene lennem, de a szívem mégis reszket, mégis a sírás kerülget ismét. Túl friss a seb, ami bennem lüktet, túlságosan sokáig vártam a bocsánatukra. Most azonban már tudom, hogy soha meg nem kapom.