Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland I. - Edward

Edward

Nagyon dühösen hagytam magam mögött a lakást, majd a város zaját is. Csak mentem és mentem. Tövig nyomtam a gázpedált, mintha az életem múlna rajta. Minden elmosódott pacaként szaladt el mellettem. Dühöngtem. Haragudni akartam rá, amiért újra ezt tette velem. Nem értettem őt, hisz minden módon kifejeztem már, hogy mit érzek, mit szeretnék és erre megint összetört minden. Az volt a keserű érzésem, hogy az élet direkt teszi ezt velünk, csak azt nem tudtam, hogy mi a célja vele.
Meg sem álltam hazáig. A legelső bárba berongyoltam és kértem egy dupla whiskyt. Alig kortyoltam bele, már a mellettem ülő nő affektálni kezdett. Szempillái rebegtek. Nekem fintorba szaladt a szám a pohár szélén. Undorító volt az egész. Közelebb jött hozzám, próbálta magára felhívni a figyelmet, de én direkt szabotáltam a törekvéseit. Azt mondta, hogy látszik rajtam, hogy feldúlt vagyok, segít levezetni a feszültséget. Az agyamban a pumpa fél perc alatt felment. Ha férfi lett volna, sem szedem fel, csak mert most nem kerek valami. Ennél azért sokkal többre tartottam Harryt és a kapcsolatunkat is. Végül morcosan eltoltam a kezét, a csapostól kértem egy bontatlan üveggel és tovább álltam. Még az sem érdekelt, hogy lebuzizott. Máskor ezért, legyen az nő vagy férfi, igen keményen visszaszóltam volna, de most még ez sem tudott izgatni. Az egyetlen dolog, ami érdekelt az a cicukám volt, aki nem volt velem.
Otthon viszont nem egy pohárral húztam le az aranyló folyadékból. Két pohár után újra hívtam, de semmi. Majd megint ittam és újra hívtam. Mikor már sokadszor tagadta meg a vonal tőlem hangjának édes tónusát, a falhoz vágtam a poharat is és a telefont is. Mivel a pohár is repült és lusta voltam másikat keresni, üvegből inni meg nem volt gusztusom, megmenekültem a masszív részegség elől. Így legalább reggel csak kicsi fejfájásom volt és csak kicsit ment fel a vérnyomásom, mert nem vettem be a gyógyszert.
A szombati napot csak azért nem töltöttem ágyban végig, mert kellett egy új telefon. A műanyag-üveg törmelékből kihalásztam a sim kártyámat és elmentem a közeli plázába venni egy újat. Mihelyst benne volt a kártya azonnal Harry számát hívtam, de a géphang még mindig kegyetlenül vágta belém az ideget. Otthon letakarítottam a falat. Mázli, hogy mosható festéket kértem, mert az unokahúgaim imádják csokis kézzel mázolgatni, mikor itt vannak.
Este a sötétben a plafont bámultam. Nem akartam elhinni, hogy ennyire megbántottam. A szívem fájdalmasan dobogott. Úgy éreztem, hogy kiszakad a helyéről annyira dobogott. Próbáltam az életemet elképzelni Harry nélkül, de már a gondolat is fájt. Azt sem tudtam, hogyan voltam képes eddig nélküle lenni és most tekintsünk el attól, hogy életem első tizennégy évében még nem is élt. Mióta belépett az irodám ajtaján nem tudtam másra gondolni, csak rá. Először őrült vágyat éreztem iránta. Meg akartam dugni. Mindig arról fantáziálgattam a zuhany alatt, hogy a lakásom minden vízszintes felületén megteszem ezt vele. Utoljára kamasz koromban vertem ki ennyiszer a zuhany alatt, mint az első hetekben. Aztán megkaptam. Azt hittem, hogy az érdeklődésem majd elmúlik, ehelyett annál jobban vágytam rá. Egy idő után már nem csak a testére, hanem önmagára is. Életemben nem éreztem még így. Szerelmes sem voltam ezek szerint. Éreztem kamasz koromban valamit az egyik srác iránt, de az közel sem járt ehhez. Kóbor keféléseim voltak, maximum egy hetes ágytornák nyaralásaim folyamán, de senkivel nem akartam még az életemet megosztani. Erre jött ő és vele együtt a szerelem, minden kínjával és letepert. Annyira hiányzott, hogy fizikai tüneteket okozott. Mindenem sajgott, a szívem fájdalmasan dobogott. Vissza akartam kapni őt, de ő ezek szerint nem. És ez nagyon fájt.
Vasárnap már nem hívtam. Vártam, hogy ő tegye, de meg sem rezzent a telefon. Este iszonyú haraggal feküdtem le. Az éjszaka nagy részében aludni sem bírtam. Reggel úgy keltem fel, mint akin keresztül hajtottak és vissza is tolattak. A telefonom néma maradt. Éreztem a nyomást a szememben. Soha nem sírtam senki és semmi után, de most éreztem a sebet, ami újra lüktetett, amit az ő érkezésével az életemben szereztem.
Nem volt kedvem semmihez, így eléggé hamar beértem dolgozni. Úgy gondoltam, ha belevetem magam, a munkám talán leköt annyira, hogy ne Harryn agyaljak folyamosan. Mikor azonban beléptem az irodába, Henriett guvadó szemmel nézett rám és csak annyit tátogott, hogy Harry az. Azonnal elfutott a pulykaméreg és hevesen kezdtem rázni a fejemet, mire az asszisztensem szúrós szemmel nézett rám, de lerázta a kedvesemet.
– Ez most nagyon nem volt szép – esett nekem azonnal, ahogy letette a telefont. Korán reggel csak egy letolásra vágytam még.
– Nem érdekel – morogtam és az irodám felé sétáltam.
– Edward, az a fiú kétségbeesett volt – szólt utánam. Megtorpantam, de vissza nem fordultam.
– Biztosan az lehetett, ha egész hétvégén ki volt kapcsolva. Hétfő reggelre végre eszébe jutottam? – kérdeztem gúnyosan. Újra dühös voltam, annyira, mint pénteken. Ennyit jelentettem? Két napig szarik a fejemre, majd egy hívással elintéz? Ráadásul nem is a saját telefonomra?
– A számodat kérte, gondolom okkal – vetette fel Henriett.
– Nem érdekel, mit szeretne az a szeszélyes hülye gyerek – morrantam fel, majd nemes egyszerűséggel asszisztenciámra csaptam az ajtómat, gondolván, hogy majd ebből ért, de ismerhettem volna már őt annyira, hogy nem. Még le sem ültem ő már nagy svunggal becsapta az ajtót.
– Edward Samuel Green! – Csak a nevemet mondta ki, de olyan hangsúllyal, hogy szívem szerint a sarokba vonultam volna, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált. – Rám te nem csapkodod az ajtót! – ripakodott rám.
– Bocsánat! – rebegtem, miközben megfordultam. Ő az asztalom előtt állt maga előtt összefont karokkal. – Sajnálom, csak nem úgy sült el az egész, mint gondoltam.
– Mondanám, hogy megmondtam, de azzal nem lennénk előrébb – enyhült meg. – Ülj le, intézem a felmentősereget – fordított hátat és hagyott magamra, beleroskadva a székembe. Alig telt el öt perc három nagy pohár kakaóval tért vissza, majd beviharzott Anne is.
– Mi a jó életet műveltetek már megint? – esett nekem hétfő reggeli üdvözlés gyanánt barátnőm.
– A lakás dolog sok lehetett – válaszolta helyettem Henriett.
– Oh, de tudtam. Ugye mondtam, hogy ne hagyjuk neki – tette csípőre a kezét Anne.
– Én meg azt feleltem, hogy minden ember a saját kárán tanul, bár okosabb a másén – felelte a pótanyukám. Cseppet sem zavartatták magukat, hogy benn ülök én is.
– Zavarok esetleg? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Nem, maradj nyugodtan – legyintett Anne, de nem fordult felém. – Most mi legyen? – kérdezte Henriettet.
– És ezek után emelem kalapomat minden heteroszexuális férfi előtt. – Erre olyan szemmel néztek rám mind a ketten, hogy inkább behúztam a nyakamat. – Esetleg meg is hallgattok? – kérdeztem halkan. Ha valaki látná, hogy a nagy Edward Green fülét farkát behúzza ettől a két nőtől, oda lenne a renomém.
– Legyen – szólaltak meg egyszerre és lehuppantak egyenes tartással a kanapéra. Most kifejezetten örültem, hogy úgy teremtettek meg, hogy a farokra bukok. Én ezt nem bírnám, az biztos. Sóhajtva felálltam és a fotelhez sétáltam, amibe lehuppantam. Két barátom rezzenéstelen arccal nézett rám, így belekezdtem és elmeséltem a péntek este történéseit, majd, hogy mit is csináltam a hétvége hátralévő részében. Mikor befejeztem még néztek rám egy darabig, majd Anne szólalt meg először:
– Sejtettem, hogy ez lesz a reakciója. Lehet, finomabban kellett volna ezt tálalnod, nem azonnal, első este. Értem én, hogy segíteni akarsz, meg féltékeny vagy...
– Nem vagyok – vágtam közbe, mire mind a ketten szúrós tekintettel néztek rám. – Kicsit – tettem hozzá.
– Én se repesnék az örömtől, hidd el – biztosított lágyabb tekintettel barátnőm. – De te ajtóstól rontottál a házba és mielőtt megszólalnál, ő is hibázott. Beszéljétek meg.
– Fel sem vette a telefont – mutattam rá grimaszolva.
– Valószínűleg okkal – szólalt meg Henriett. – Valami nem oké, különben nem engem hív – világított rá. – Ha még egyszer keres, oda fogom adni a számod – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Gondolod, hogy fog? – kérdeztem reménykedve.
– Biztos vagyok benne, hogy tudta, letagadtattad magad. Ezután átgondolnám én is – feddett meg enyhén, mire szégyellni kezdtem magam. – Adj időt neki, biztosan jelentkezni fog – mosolygott rám, amitől kicsit megnyugodtam, de miután kimentek újra magamba zuhantam kicsit. Dolgoznom kellett volna, de nem bírtam koncentrálni. A mobilomat a leghangosabbra vettem, de a készülék néma maradt.
Mikor már nem bírtam, inkább becsuktam a mappámat, mert nem akartam rossz szerződést aláírni. Az ablak felé fordultam és hátradőltem. A szürke eget néztem, ami havat ígért. Karácsony jött és én mégis cefetül éreztem magam. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lenni? Miért tiporták el? Miért bántották éveken át? Ha nem teszik, talán most könnyebb lenne, bár akkor meg lehet nem ilyen szerethető, olykor vadmacska. Ha eszembe jutottak karmolásai, nyögései, amelyeket akkor kaptam, mikor benne voltam, a vágy végigszaladt rajtam. Akartam őt. Már el sem bírtam képzelni, hogy mással legyek. Működnék, meg tudnék kefélni bárkit, de mit ér, ha már megtapasztaltad a szerelem őrült lángolását szeretkezés közben?
Csak bámultam az eget. Henriett egyszer jött be. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, nem keresett. A fájdalom feszítette a szívemet, torkom remegett, így megkértem, hogy ebédig ne zavarjon. Magamba roskadva ültem a székben és már nem érdekelt semmi. Sem a szerződések, sem a szállingózó hó. Rettenetesen fájtam, de egyvalamiben biztos voltam, így nem fejezzük be a történetet. Nem tudom meddig ültem a gondolataimba mélyedve, de halk kattanásra tértem vissza a valóságba.
– Henriett, arra kértelek, hogy ne zavarj! – szólaltam meg halkan. Csak remélni tudtam, hogy a hangom nem remegett meg. – Semmi nem érdekel ma – mondtam talán még halkabban, mint az előzőt. Szívem fájdalmasan verdesett. Kalitkába zárták és nem engedték.
– Nem Henriett vagyok – hallottam meg az imádott hangot. Megmerevedtem és úgy gondoltam kezd elmenni az eszem, hisz ő nem lehet itt, bármennyire is szeretném. – Eljöttem a lakásunk kulcsáért. – Nem bírtam megszólalni vagy megfordulni. Féltem, hogy ha megteszem, összetöröm ezt az illúziót. Azt mondta lakásunk. Lehet, igazi lenne? Vagy ha megfordulok Anne fog ott állni és hívhatom a zárt osztályt? Erőt vettem magamon és lassan megfordultam és ott állt ő. Imádott férfim az ajtónak támaszkodva, sápadtan, fáradt tekintettel nézett rám. Nyúzott volt, gondokkal telinek tűnt.
– Igazi vagy? – kérdeztem csendesen. Féltem, hogy még mindig csak álmodok. Ő azonban megmozdult és felém sétált. Megállt mellettem és maga felé fordított. Ujjait arcomra simította. Éreztem a melegét, közelről belenézhettem gyönyörű, zöld szemébe.
– Igazi – lehelte rekedten.
– Miért jöttél? – kérdeztem hevesen dobogó szívvel. Tudnom kellett és csak reménykedtem, hogy a gyengéd érintés, amit kaptam nem ér véget soha.
– Nagyon sajnálom a történteket. Most már értem, hogy mi miért történt. Egyedül kellett mindig helyt állnom és most furcsa, idegen és ijesztő, hogy valaki bármit megtenne értem. Túlreagáltam – sóhajtotta. A szemét figyeltem, ami mindig beszédes volt. Az igazat akartam hallani és ő azt is mondta el nekem.
– Soha, senkiért nem akartam még előbújni vagy akár a csillagokat lehozni az égről. Életemben először igen. Bárkit megrugdosnék, aki téged bántani mer – szólaltam meg csendesen. Tekintete ellágyult. Ő is rettegett, hogy mi lesz, ha idejön, de most végre megnyugodott. – Meg kellett volna veled beszélnem. Azt hittem, állunk olyan szinten, hogy ne hidd azt, mindez ellenszolgáltatás. Egyenlő partnerek vagyunk ebben a kapcsolatban, még ha a hátterünk nem is ugyanaz. Az első vagy és remélem az utolsó is, akit a nyilvánosság elé vihetek. Kellesz nekem – A kezem magától mozdult meg. Tenyerem bőrén akartam érezni az övét, így kézfejére csúsztattam a tenyeremet. – Bután viselkedtem én is. Te pedig nem jöttél vissza és úgy éreztem el kell jönnöm. Nem hívtál és ez megijesztett.
– Visszamentem – suttogta alig érthetően. Zöld szeme ismét igazat mesélt. – Éjfél körül, de te addigra elmentél és nem hívtalak, mert a táskám a lakásban maradt. Három éjjelen át vártam rád ott ülve a hallban.
– Tényleg? – kérdeztem vissza hevesen dobogó szívvel. Ezt tette értem? Várt rám? Ennyire akar engem? De hisz itt van! Ha nem akarna engem, nem lenne itt.
– Beszélni akartam veled – folytatta csendesen. Láttam rajta, hogy minden szóért küzd, nehogy belesüljön. Szívem megtelt szeretettel. Nem tudtam haragudni arra a csodára. – Sokat jelentesz nekem – ért arcomhoz lágyan. – Előtted nem éltem igazán. Minden bonyolult lett ugyan, miután megismertelek, de már nem bánom. Féltem kilépni a fényre. Féltem élni, hisz olyan sokáig osontam a sötétben. Te lettél a lámpás ebben a homályban. Veled szeretnék lenni. Te vagy most már a családom. – Homlokát az enyémnek döntötte, miközben légzése egyre mélyebbé vált. A sírás kerülgette, ahogy engem – Bocsáss meg kérlek! – kérte elcsukló hanggal.
– Édesem, haragudtam rád, de nem bírok a végtelenségig – szólaltam meg rekedten – Az, hogy most itt vagy többet jelent, mint bármilyen bocsánatkérés. – Végre elmosolyodott. Gyönyörű arca tündökölni kezdett. Láttam a szemében, hogy meg szeretne csókolni. Szívem félrevert, ahogy közelebb hajolt. Éreztem a leheletét, ami végigborzongatott. Lágyan érintett meg, a szenvedély mégis ezerfokos lángként lobbant fel bennem. Ingerelt. Számat. Szívemet. Testemet. Éreztem a változást. Éreztem, amint farkam megfeszül.
– Cicus, ha ezt csinálod, feldoblak az asztalra és úgy megkeféllek, hogy nyüszíteni fogsz – suttogtam szájára. Megremegett. Talán erre várt. Feltérdelt a combjaim mellé és ölembe ült, ami azzal járt, hogy merevedéseink, amit az ártatlan csók okozott, összefeszültek.
– Csak csináld – érintette arcomat ajkaival – Szerdán dolgozom legközelebb – tette hozzá jelzésértékűen, hogy addig azt teszek vele, amit akarok. És én tettem. Úgy szerettem, ahogy tudtam, hogy élvezi. Keményen mozogtam benne, csakhogy később lágyan, suttogva szerethessem.