Évszak mesék / Befejezett/

Tavaszi kaland I. ‐ Edward

Edward

Az érzés, amikor valakit szeretünk igen különleges dolog. Vele akarunk lenni, nevetni vagy akár sírni is. Azonban általa megismerjük a fájdalom azon fokát, amit korábban nem. Szerettem apát, fájt, mikor elment. Úgy éreztem, hogy az életem már nem lesz teljes nélküle. Utána jött Harry. Másképp költözött a lelkembe, más húrokon pendül, de végre elhittem, hogy lehet szivárványos újra az életem. Most azonban reszkettem. A kormányon remegett az ujjam, ahogy a kórházig próbáltam eljutni. Fülemben csengtek a nővérke szavai, az, hogy a kedvesem autó balesetet szenvedett. A szívem félrevert, egy pillanatra talán meg is szűntem létezni. Az se segített sokat, mikor azt mondta, hogy jól van. Mellette akartam lenni, saját magam meggyőződni róla, hogy minden rendben van vele. Megcsókolni, elsuttogni mennyire sajnálom. Nem akartam vele durva lenni, sértett kamaszként viselkedni. Rázúdítottam a gondjaimat, ezekben a pillanatokban pedig nem igazán tudtam, hogy mi is fogad, ha beérek a kórházba.

Az élet pillanatokon múlik. Törékenyek vagyunk, előbb-utóbb eljön értünk a vég. Ő azonban még fiatal, előtte az élet, akár azért, hogy velem élje le. Nem kárhoztattam volna azért sem, ha ezután nem szól többet hozzám. Nem viselkedtem rendesen, és talán ezt már le sem róhatom neki. Azt akartam, hogy jól legyen, bármi is az ára. Akár az is, ha csak távolról figyelhetem magányos éveimben, mert mást szeretni már nem tudnék. Számomra ő a szivárvány az égen, a csillagok a sötétben. Csak abban reménykedhettem, hogy nem most segítettem kioltani a fényét.

A kórházhoz érve leparkoltam, de kiszállni még nem bírtam. Látni akartam, de egész testemben remegtem. Így nem mehettem be, nem lehettem így támasza. Vettem néhány mély levegőt, hogy kicsit nyugodjak, de teljesen nem bírtam, viszont látni vágytam kedvesemet.

Kipattantam az autóból. Futtában zártam be. Szabadidő nadrág és pulóver volt csak rajtam, de ez zavart a legkevésbé. Az illem, az etikett háttérbe szorult, mert a szívem szava húzott.

Ahogy beléptem a váróban hatalmas tömeg fogadott az esti órák ellenére. Sírások, jaj szavak töltötték be a teret. Tőlem nem messze ötvenes nő zokogott egy férfi vállán, egy széken ülve babáját ölelve, keservesen sírva hintázott egy anya. Kétségbeesett arcokat láttam minden irányban. Nagyot nyelve mentem a pulthoz, ahol egy férfi a számítógép fölé hajolva pötyögött. Odasiettem hozza, ő felnézett rám. Ahogy megláttam az ismerős, gyűlöletes tekintetet, a légzésem felgyorsult. A fiatal férfi szája megrándult, ahogy meglátott. Látszott, hogy zavarja a jelenlétem.

- Jó estét! - vettem fel a jómodoromat a helyzet ellenére. - Harry Richardsont merre találom? - A vezetéknév hallatán a férfi orra megrándult. Egy hajszálnyira álltam attól, hogy lekapjam a névtábláját és a falhoz vágjam ordítva, hogy nem okoztak még elég fájdalmat Harrynek az évek alatt?

- CT-n van - felelte kurtán. - Eszméletlenül hozták be - darálta érzelem mentesen. Volt orvos ismerősöm. Ők azt mondták, hogy muszáj közömbösnek maradniuk, vagy bekattannak, de ez a férfi a szerelmem bátyja volt! - Reméltem, hogy elérik - tette hozzá rám se nézve.

- Miért is? - érdeklődtem élesebben.

- Inkább magát, mint apámat - vetette oda undorodva. A szívem félrevert, a harag tombolt bennem, de próbáltam uralkodni magamon, nehogy megüssem a fiatal orvos. Utáltam, mikor nálunk dolgozott, mert olyan volt, mint az apja: szemből kedves, hátba orvgyilkos.

- Végülis a férje vagyok - feleltem negédesen, mire a férfi vörösödni kezdett. Láttam a tekintetében, hogy ő csak azért hivatkozott így rám, hogy engem hívjanak. Viszont most láttam rajta, hogy elgondolkodott azon, mi van, ha mégis. Nem kell egy esküvőnek világraszólónak lennie, megtörténhet két ember között csendben, két tanúval is. Azt neki nem kell tudnia, hogy párom vágya eldobni a nevet, amit muszájból viselt éveken át.