Tavaszi kaland VI - Harry

629 88 12
                                    

Harry

Némán ültem a lakásban, ami már nem lesz sokáig az otthonom. Az a tudat, hogy holnap már máshol vagyok, azzal, akit szeretek, boldogsággal töltött el. Nem kell tovább nélküle élnem. Nem kell elkomorodnom azon, hogy elmegy, leteszi a telefont. Nem kell többé arra várnom, hogy megcsörrenjen újra, és halljam végre édes hangját, mert az életünk közös sínekre léphet. Együtt száguldani valakivel ezen a pályán olyan dolog volt, amiről azt hittem, hogy soha nem kaphatom meg. Azonban egy éve, egy telefonhívással elkezdődött minden. Nemet akartam mondani. Ordítani apámmal, hogy hagyjon békén. Azonban nem tettem. Meghunyászkodtam. Úgy hittem, tanulmányi előremenetelem az ő kezében van. Hazudott nekem. Egész életemben illúzióban éltem. Gyerekként úgy gondoltam, én vagyok a hibás, amiért nem szeretnek igazán. Mikor a húgaim megszülettek, gyűlöltem őket. Azt kívántam sokszor, bár lányként jöttem volna a világra. Onnantól annyira sem léteztem, mint korábban. Nem érdekelte a szüleimet, hogy milyen jegyet hoztam. Az sem, hogy egyetlen ránézésre képes voltam megrajzolni azt a képet, amit a rajztanár elénk villantott. Hidegen hagyta őket, hogy jó tanuló vagyok. Egyedül a matematika okozott gondot, ami miatt végül az ösztöndíjat is elbuktam. Féltem megmondani apának, mert tudtam, hogy nem lesz együttérző. A bátyáimnál sokkal jobban tanultam. Mikor végeztek a középiskolában, nem volt kérdés, hogy nekik fizeti a tanulmányait. Viszont tudtam, hogy velem nem lesz ilyen kegyes. A kárörvendő tekintete, majd a fensőbbséges megnyilvánulása, miszerint inkább kifizeti, nehogy a szemére vessem, újabb tőr volt a szívemben. Akkor ott, megsemmisülten állva a nappalinkban, még nem tudtam, hogy a testvéreimnek is Edward cége fizette ki a tandíját. Fejet hajtottam, mert tudtam, hogy számomra más út nincs.

Azonban az élet másképp döntött. Adott számomra egy új esélyt. Egy rémálomból ébresztett fel, és nekem adta a fájdalmasan szép szerelmet. Lehullott a lepel. Nem volt már hazugság. Nem volt miért játszanom a boldogot a családom mellett. Beismertem végre, hogy soha nem szerettek, mert ahol ez az érzés megvan, ott nem ér gyermekszívet fájdalom. Más emberektől, idegenektől tanultam meg milyen szeretni, míg végül rám talált az, aki a mindent nekem szánta.

Hátradőltem a kanapén. A nappaliban már sötétség honolt, de így is láttam a dobozokat a sarokban, amit az elmúlt pár napban összepakoltam. Mosolyognom kellett, ahogy azokat néztem. Szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről. Már csak Ed hiányzott, de neki még dolga volt, így csak a diplomaosztómra tudta megígérni, hogy ideér. Szomorú voltam, de ismertem a miértet. Azt akarta, hogy költözésem utáni hét csak a miénk legyen. Így mindent előre leszervezett, megbeszéléseket átszervezett erre a hétre. Elmondott mindent őszintén, így igazi mosollyal tudtam neki mondani, hogy semmi baj nincs, lesz időnk mindenre az egy heti szabadságán. Nevetve mondta, hogy neki ilyenje még soha nem volt, de most már rendszeres időközönként beiktatja az életébe.

Tekintetemet újra végig jártattam a nappalin, ami nem is egy dolgot látott a hónapok alatt. Fültanúja volt veszekedéseinknek. Látta ahogy hol vadul, hol lágyan esünk egymásnak. Adott nekem Ed ezzel a lakással egy új életlehetőséget, amit soha nem felejtek el neki. Igyekszem jó társ lenni, majd férj. A gondolatra nagyot nyeltem. Kezem besiklott a nadrágom zsebébe. Egy piros bársonydobozt húztam ki belőle, ami megremegett a kezemben. Kinyitottam. A benne lévő két, sima karikagyűrűn megcsillant a kislámpa fénye, ami megvilágította a szobát. Hezitáltam megvenni. Ott álltam a kirakat előtt, mikor az ár címkéjét lecserélték. Azonnal olyan árkategóriába került, amit megengedhettem magamnak. Csak néztem, és hezitáltam. Nem voltam benne biztos, hogy ehhez nekem jogom lenne. Egyáltalán ez a gyűrű illik-e Edhez? Egy sima, hagyományos pár volt, sem véset, sem gyémántok benne. Egyszerűen csillogott a kirakatban. Úgy éreztem, hogy ez vagyok én. Mindenfajta giccs nélkül. Mégsem léptem be az ékszerboltba, mert az tombolt bennem, hogy Ed ennél többet érdemel. Abban sem voltam biztos, hogy nekem kellene meglépnem. Erre pont elcsíptem, mikor Dan elmesélte, hogy náluk ő kérte meg Jeff kezét, akinek ez addig eszébe sem jutott. Nem azért, mert nem szerette Dant, hanem mert annyira összhangban érezte magukat, hogy nem tartotta fontosnak. Fel is tettem a kérdést magamnak, hogy én miért ne tehetném meg. Vele akarok élni, az ő nevét viselni. Attól, hogy átadom magam neki, engedem, hogy testembe hatoljon újra és újra, még feltehetem én a nagy kérdést. Ekkor döntöttem úgy, hogy megveszem. Az eladó meg sem lepődött rajta, hogy két férfiméretet kértem. Ott maradt árván egy-egy női, de ő csak legyintett, biztos rátalálnak két hölgyre is a megmaradt darabok. És most ott volt a kezemben. A sápadt fénytől olyan színt kapott, mintha izzana. Csodálatosnak éreztem, és a szívem hevesen kezdett dobogni, mikor eszembe jutott, másnap ilyenkor már a vőlegényemmel fogok hemperegni az ágyunkban.

Évszak mesék / Befejezett/Où les histoires vivent. Découvrez maintenant