Évszak mesék / Befejezett/

Tavaszi kaland VI. - Edward

Edward

A napok lassan peregtek tova. Néha már úgy éreztem, hogy soha nem jönnek az utolsó órák. Harryvel izgultam a diplomamunkájáért. Mikor felhívott, hogy kitűnő lett, arra vágytam, hogy mellette legyek. A vizsgáikor tőlünk dolgoztam, vártam rá az iskola előtt, és ő boldogan ugrott a nyakamba, mikor kiért, és ismételgette, hogy sikerült neki. Végre megvan, amiért küzdött. Nekem nem nagyon kellett soha, semmiért megharcolnom, csak akkor volt egy nagyobb küzdelmem, mikor apa helyébe léptem. Nem bíztak meg bennem, nem tekintettek rám vezetőként, ami rosszul esett fiatal szívemnek. Apu nyugtatgatott, hogy minden helyre zökken, mert nem vagyok rossz ember.

Az a szó, hogy rossz, relatív. A drágám sem volt soha az, mégis mostohán bántak vele, mióta csak a világra jött. Én is mentes voltam a kálváriáktól, a címlapoktól, engem nem kaptak lencsevégre részegen, vagy kétes hírű nőkkel. Mondjuk az utóbbi nem volt nehéz identitásomat figyelembe véve, de a tűzzel játszottam mindig. Néha úgy éreztem, akarom, hogy tudják milyen is vagyok valójában. De! Azután elment a kedvem tőle, mikor rájöttem, hogy a partnerem az én fejemről akar nagyot ugrani. Ezt mindig ocsmány dolognak tartottam. Ezért is nem voltak hosszú életűek ezen kapcsolataim. Volt, aki csak káromkodva dobott ki a lakásából, de megesett, hogy utánam hajított vázát, vagy poharat, mikor kitettem az életemből. Bosszújuktól nem mentett meg a titoktartási soha teljesen, de nyíltan fellépni mégsem mertek. Volt, hogy az autómon színes festék kötött ki, vagy megkarcolták, de mind hallgatott, mint a sír, különben élete végéig fizethette volna a kártérítést. Fiatalabb kori szexpartnereim sem akarták kiteregetni a múltat, lévén, hogy sokuk addigra már házasságban élt, gyerekeik születtek az évek alatt.

Harry azonban más volt. Első percben, ahogy belépett, tudtam, hogy elvesztem. A kamaszkor bőkezűen osztott neki szépséget, az évek pedig intelligenciát és sebeket. Erős volt, mint egy jegenye, de mégis bújós, mint egy édes kiscica. Nem volt az a szeretet, amit ne fogadott volna el, én pedig ellágyult szívvel adtam neki minden gyengédséget. Sírtam, nem is egyszer, mióta vele vagyok, de minden kín ellenére a legcsodásabb dolgot adta nekem.

Éltem, dolgoztam, a napokat számoltam vissza, ami még hátra volt. A kulcs, amit adtam neki, borzasztó sokat jelentett számára, ahogy nekem is. Csak Anne-nek volt a házhoz kulcsa, hogy be tudjon jönni, ha baj van. Most azonban egy férfinak adtam, akivel közös életre készültem. Esküt akartam tenni, hogy szeretni fogom, míg csak élek. Ha az eljegyzésre gondoltam, kellemes izgalom futott végig a testemen. Nem tudtam még, hogy hogyan lépem meg, csak annyit, hogy vissza már jegyespárként térünk közös otthonunkba. Azonban addig még rengeteg dolgom volt. Tárgyalások halma, hogy az első hetünket vele tölthessem el otthon. Hagyni akartam, hogy összevesszen velem trehányságomon, hogy szerinte a piros virág mellé ne ültessünk sárgát. Már a gondolattól végigborzongtam, de vitt a rutin, mert Henriett kérésemnek megfelelően markolóval hányta rám a feladatot, hogy át tudjon ütemezni mindent. Én pedig emelt fővel tűrtem ezt, bár péntekre igen fáradt lettem.

- Ne kínozz tovább - kértem Henriettet péntek este fél kilenckor. Az asztalomra hajtott fejjel fetrengtem.

- Már csak egy tíz perces hívás - erősködött.

- Nem akarom - nyöszörögtem.

- Japánban most van délelőtt, nekik most kezdődött meg a nap. Csak el kell magyaráznod, amit nem értettek a levélben - lépett mellém. Kezét biztatóan az enyémre simította.

- De már azt sem tudom én ki vagyok - nyüszögtem.

- Edward Samuel Green - hangzott fel az ajtó felől. - Felnéztem. Barátnőm kicsit fáradtan, de mosolyogva nézett rám.