Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland IV. ‐ Edward

Edward

A karácsony a szeretet, a meghittség ünnepe, a családé, már ha megadatott az embernek. Mióta az eszemet tudtam, nekem apa volt a családom, így mikor elment, csak kongó ürességet éreztem. Anne velem volt, meglátogatott és meglátogattam. Azonban itthon az üres lakás várt, a feldíszített műanyagfa, ami nem sugallt semmit. Elvesztettem a hitemet a karácsonyban. Abban, hogy léteznek még csodák. Nem arra gondolok, mikor világméretű történik, hanem arra, ami beragyogja a mi életünket. Sok-sok éven át a rajongás édesapám iránt tetőzött be ilyenkor, vele akartam tölteni az ünnepeket, senkit be sem engedve a házunkba. Elment. Egy őszi délutánon nem küzdött tovább a tüdőgyulladással. Nem volt már ereje és itt hagyott. Magamtól kellett tovább élnem, a szeretett ember nélkül, akitől egy csodás életet kaptam. Annak hangja nélkül, aki mindig nyugtatott, lehettem gyerek vagy zaklatott kamasz. Felnőtt életemben is óvón figyelte lépteimet, vigyázott rám addig, míg elég idős nem lettem, hogy családunk „terhét" rám tegye.
Mikor lemondott a vezető pozícióról, egyszerre voltam büszke és remegtem, mint egy falevél a szélben. Erre nevelt. Arra, hogy vezessek egy hatalmas céget, amire vágytam is, de ahogy jobban beleláttam a dolgokba, volt, ami elszomorított. Egy üzleti tárgyalás utáni vacsorán történt. Már gyalogoltam bele a harmincadik életévembe. A kanál megállt a kezemben, mikor elhangzott a kérdés, hogy mikor lesz utódom. Nagyot nyeltem, de diplomatikusan válaszoltam, hogy akkor, ha megtalálom az igazit. Apu viszont azonnal látta rajtam, hogy valami bánt. Belém tépett a felismerés újra, hogy ehhez elfuserált vagyok. Nem tudok örököst adni, mert nem vagyok hajlandó megalkudni. Nem akartam álcsaládot, eltitkolni azt a csodát, amit végül megkaptam.

Apu leült mellém, átkarolta a nyakamat és lágyan kérte, avassam be, mi az, ami a szívemben dúl. Elsuttogtam neki, mint minden titkomat, ő erre maga felé fordított és a szemembe nézett. Elmesélte, hogy mennyire vágytak rám. Tíz éven át próbálkoztak újra és újra, míg egy napon feladták. Elindították az örökbe fogadást. Nem azért, mert örökös kellett, hanem mert gyerekre vágytak. Anyu összes barátnőjének lassan kamasz gyermeke volt, nekik pedig nem sikerült. Soha nem derült ki a miértje. Együtt döntöttek az örökbefogadás mellett, hogy szeretetüket megoszthassák egy gyermekkel is. Abban a hónapban jött a hír, hogy érkezem, de ha nem így történik is, szerette volna a gyermekét. Nem a vér teszi családdá a családot, legjobb példa erre kedvesem rokonsága. A szavai segítettek elfogadni a helyzetemet, a törvénykezés pedig abban, hogy lehessen később mégis gyermekem.

Ez az ünnep azonban más volt. Házamba beköltözött a melegség és a béke, amit csak akkor kap meg az ember, ha igazán szeret valakit és én imádom Harryt. Minden mozdulatát magamba ittam. Nevettem, mikor grimaszolt az ünnepi vacsora felett, hogy ő nem így gondolta ezt az egészet. Átöleltem, és a desszert helyett is őt szerettem. Kaptam ajándékot, sok piciny apróságot, amiről mindig eszembe jutott egy-egy dolog, ami kettőnkkel megtörtént. Faleveleket, amitől a fülembe hallottam egy kedves dalt, vacsorák emlékeit, boldog mosolyt idéző kavicsokat. Nem hittem volna, hogy egyszer ez boldoggá tesz. Ám mikor kipakoltam a kincseket, úgy éreztem, hogy most kaptam meg igazán a legdrágábbakat. Szerettem. Újra a magamévá tettem a fa alatt. Nem tiltakozott, átadta magát teljesen nekem. Beszélgettünk, filmeztünk, szexeltünk. Akkor és ott dughattam meg, ahol ingerem támadt rá és úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetek.

Azonban a három nap hamar tova pergett, de a legszebb ajándékot az indulása reggelén kaptam. Henriett elengedett, azt mondta, hogy nincs sürgető feladatom, amit online nem tudnék megoldani. Boldogan vittem vissza páromat és remegő szívvel zsebeltem be kedvesem boldog ölelését, mikor kiderült, hogy vele maradok még. A szilveszter is kellemesen telt, én csak néztem, ahogy simogatja az ölében kuporgó kislányt. Nagyot nyeltem a gondolatra, hogy egy napon, majd a miénkkel lesz ennyire szerető. Ő tudja, hogy mit nem kapott meg, így biztosan tudom, hogy gyermekünktől nem fogja megtagadni. Újra felrémlettek apu szavai, hogy nem kell vérkötelék a szeretethez. Neki és nekem biológiailag nem lehet utódunk, de biztos vagyok benne, hogy az a rengeteg, ki nem adott szeretetet majd egy napon mieinknek adja. Azoknak, akik nálunk találnak megnyugvást, akiknek az élete talán velünk lesz teljes.