Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland V. - Harry

Harry

Mikor elvállaltam az esküvő megszervezését, még nem tudtam, hogy milyen fába is vágom a fejszét. Ha van szó a szótárban rá, egyszer kikeresem, de valahol a katasztrófa – hiszti – borzalom kombinációja lehet. Ha nem lett volna szükségem a pénzre, az első telefonhívása után rácsapom Natashára a telefont. Fogta magát és nem is egy partiszervizeset rúgott ki két hónappal az esküvő előtt. Nem tudom mit vár, mert csodára én sem vagyok képes. Ha így folytatja, a parkban fognak megesküdni a vőlegényével, aki elhúzta a csíkot üzleti tárgyalásra Japánba, csak az esküvővel ne kelljen foglalkoznia.
Szépen lassan minden rám hárult, mert az a nőszemély engem akart mindenhová magával cipelni. Alig akarta megérteni, hogy van másik munkám is és párom is. Az utóbbira azt mondta, hogy tudja. Olvasta a hírekben, cukik vagyunk meg minden, de neki esküvője lesz. Végül megegyeztünk abban, hogy péntek estétől hétfő hajnalig elfelejti a telefonszámomat, így legalább csak Edre tudtam koncentrálni.
Néha nagyon fáradtnak éreztem magam az egész heti rohanástól, ráadásul a konzultációk is megszaporodtak a szakdolgozatom miatt. Néha azt hittem, hogy soha nem írom meg, de nagyban segített az, hogy Ed és Jazz is hagyta az ő projektjeinek a szerkesztési anyagát felhasználni, még ha a tanár furán is nézett rám az újév kezdetén. Olvasta ő is a cikkeket, ahogy a régi csoporttársaim is, így suttogtak is rólam, hogy kikeféltem az utat a diplomáig, mert a Green ’s Corporation bálja mindig megjelenik az üzleti magazinokban. Ezek nagyon rosszul estek, így igyekeztem megmutatni, egyedül is képes vagyok létezni. Szükségem volt Edre, de nem a vagyona, vagy befolyása miatt, egyszerűen kellett. Úgy, mint a víz, a napsütés, a levegő. Nélküle már nem bírtam elképzelni az életemet. Ő lett a szín a szürkeségben, napsütés a télben. Egész testem érte kiáltott, a szívem folyamatosan látni vágyta. Vele akartam élni, lefeküdni és felébredni, de ahhoz dolgoznom kellett. Megmutatni, hogy az átkozott névvel is képes vagyok létezni.

– Fáradtnak tűnsz – simogatta meg hátamat kolléganőm, mikor sóhajtva nekidőltem az asztalnak a raktárban.
– Mert az vagyok – mosolyodtam el halványan. – Úgy érzem a rengeteg dolog szétszakít – panaszkodtam. Clara mellém dőlt az asztalon.
– Lily mondta, hogy segít – simította tenyerét a kezemre. Hálás mosollyal néztem fel rá.
– Tudom, de nem tudok érte fizetni – sóhajtottam.
– Mondd csak, neked voltak barátaid? Amolyan igaziak? – érdeklődött. Elgondolkodva néztem rá. Évek szaladtak végig a fejembe, de csak a keserű valóságot láttam.
– Nem igazán – vallottam be. – Még mindenek előtt talán – folytattam. – Utána nem kockáztathattam, hogy megtudják a szüleim az igazat – halkult el a hangom, miközben a tüske belém szúrt.
– Tudod, akik szeretnek, azok juttatás nélkül is segítenek – világosított fel. Szemébe néztem. Láttam, hogy ő ezt komolyan gondolja. – Szeretnénk, ha te többre vinnéd, mint mi. Lily tanítónő szeretett volna lenni. Nem lehet gyereke, így ez vigasztalta, de a coming outjánál minden álma összedőlt. Ismerem a szüleit. Imádták őt, de az érzéseit képtelenek voltak elfogadni. Bármit megtennék, hogy az álma teljesüljön – komorodott le. Láttam már a tekintetében a végtelen szerelmet, amit párja iránt érzett, de a fájdalmat is, hogy kettejük érzései miatt mennyi mindenről kellett lemondaniuk.
– Te mi szerettél volna lenni? – kérdeztem halkan.

– Boldog gyerek – suttogta csendesen. Ez az érzés ismerős volt. Mindent megadtam volna gyerekként, hogy igazán szeressenek a szüleim. – Apu élete nagy részét börtönben töltötte el. Anyu meg pénzért kefélt – fintorogta. – Nem akartam ezt a sorsot, így mikor rám került a sor anyám szerint, elszöktem otthonról. Egy nevelőotthonban jobb volt, mint vele. Lily anyukája ott dolgozott. Soha nem tanultam jól, de gyerekként szerettem játszani a kopott, szomszéd gyerekektől kapott kasszás játékkal. Kamaszként arról álmodtam, hogy majd lesz egy boltos állásom, esetleg saját vegyeskereskedésem. Örülök, hogy Danék felkaroltak – sóhajtott. – Ha nem is álmokat váltunk meg, de Lilyvel együtt vagyunk. – Ahogy néztem őt, rá kellett jönnöm, hogy az én gyerekkorom az övéhez képest még mindig tündérmese volt.
– Szeretnék már Eddel együtt lenni minden nap – vallottam be csendesen.
– Ez teljesen normális, Mókuska – mosolyogta. – Teszel is érte, de van az a határ, amit az emberi szervezet sem bír – figyelmeztetett.
– Igen, de kell a pénz – szégyenkeztem. – Nem akarom mindenhonnan azt hallgatni, hogy kikeféltem az utat – fintorogtam.
– Steve mesélhette volna halkabban is – húzta el a száját.
– Tudtam, hogy mit gondolnak az emberek. Mikor betévedek az egyetemre beadni egy-egy dolgozatot, vagy megírni, méregetnek, összesúgnak a hátam mögött.
– Ilyen az, ha egy olyan pasival kavarsz, mint Edward Green – vázolta fel. – Ez soha nem fog változni. Az emberek mindenen csámcsognak, amit eléjük dob az internet. Ne feszítsd túl a húrt és tanulj meg nemet mondani.
– Igyekszem – bólintottam, miközben megszorította a kezemet. Éreztem az őszinte szeretetet, amit irántam érzett. Előle már nem kellett titkolnom, hogy ki is vagyok, ezért úgy éreztem, tényleg barátokra találtam akkor, mikor a legnehezebb volt. Ahogy Carlat néztem, egy érzés körvonalazódott bennem; mindent meg akartam tenni, hogy egy szép napon, álmaik teljesülhessenek.