Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland II. - Harry

Harry

Az a majdnem két nap, amit Eddel töltöttem a házában nagyon sok erővel töltött fel. Nem léptem az utcára, de már tudtam, hogy képes vagyok rá. El tudtam indulni utána, bemenni abba az épületbe, ahol életem megkeserítője is tartózkodott, mert jobban szeretem annál, mint hogy az egészet hagytam volna elveszni. Nehéz volt tőle elindulnom, nehéz volt újra magam mögött hagyni, de már tudtam, hogy képes leszek visszatérni hozzá és egy napon szülővárosomban élni. Azonban terveim voltak. Lenni akartam valaki. Nem miatta, magam miatt. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok a pincéből is újrakezdeni. Ezért bele is vetettem magam a munkába. A kávézóból a raktárba rohantam, onnan haza. Nem sok időt töltöttem a lakásban, de akárhányszor beléptem, otthon illata volt. A tudat, hogy ez a kettőnké, feltöltött. Minden egyes nap új erővel ébredtem és dolgoztam, hogy eljöjjön az idő, mikor valóban közös otthonunk lesz, ahol együtt kelünk, fekszünk, élünk.

– Kezd a káoszból lassan valami értelmes kijönni – huppant le mellém Jaz, mikor épp szünetet tartottam. Este tíz volt már. Beszéltem Eddel is, aki megígérte, hogy másnap siet. – Azt hittem, soha nem lesz belőle valami – sóhajtotta. – Hálás vagyok neked.

– Én vagyok inkább az – fordultam felé és néztem a szeplős arcba, amit régen szerettem. – Szó nélkül befogadtál, nem engedted, hogy hülyeséget csináljak és még ezt is rám bíztad – mutattam körbe.

– Mindenki jól járt – nevette. – De azért örülök, hogy már nem nálam laksz – tette hozzá.

– Hogy hívják? – kérdeztem mosolyogva.

– Hagyjuk inkább. Meglehetősen bonyolult ez az egész – sóhajtotta.

– De jól vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Jól, csak még nem tudom, mit kezdek az egész helyzettel. Tudod, szerettelek annak idején, de most úgy érzem, az semmi sem volt ehhez képest – mesélte csendesen.

– Azt hiszem, tudom miről beszélsz – bólintottam. – Én voltam a főpróba a nagy tűzijáték előtt.

– Valami ilyesmi, csak épp nem volt zökkenőmentes a dolog – húzta el a száját.

– Azt hiszem, ezt is el tudom képzelni – néztem rá, mire mosolyogni kezdett. – Mérlegeld, hogy el tudod-e engedni vagy sem.

– Nem akarom, csak még néhány dolgon túl kell lépnem. Na, meg sokat segít, hogy az exem nem lakik nálam és nem kell kitalálnom miért nem jöhet fel hozzám – nevette.

– Először fura volt beköltözni abba a lakásba – vallottam be.

– Azért, mert benned mindent összetörtek, nem akartál senkiben bízni. Bennem sem annak idején, ami nem esett jól, de valahol érthető volt – mesélte csendesen. – Most azonban nagy lépést tettél és még ha nekünk nem is sikerült, örülök, hogy végül valaki iránt csak olyan erősen érzel, hogy ne érdekeljen semmi. Mikor is jön a hős lovag? – nevetett fel.

– Holnap – feleltem mosolyogva.

– Próbálok nem útban lenni – vigyorogta.

– Nem fog megenni. – Próbáltam biztosítani róla, hogy párom nem emberevő. Sőt! Inkább úriember módjára fog viselkedni, de ő csak nevetett.

Másnap befutott Edward. Egy üdvözlő pásztoróra után vissza kellett a raktárba mennünk. Először furcsán méregették egymást, de estére kifejezetten jól kijöttek. Még pár poén is elhangzott, néha az én káromra.

Randevú, randevút követett. Mindig meglepett valamivel, ha mást nem egy mozival, vagy otthon készített elő egy gyertyafényes vacsorát, amit hol vad, hol gyengéd szeretkezés követett. Boldog voltam, de mégis a szívemet beárnyékolta, ahogy közeledett a bál napja. Ideges voltam a kiállítás megnyitója előtt is. Nem szokásom, de ordítottam a felbérelt alkalmazottakkal. Néha még a kávézóban is csúnyán szóltam vissza. Egyszer Lily annyira megsértődött, hogy párja majdnem belefojtott egy csésze kávéba. Persze bocsánatot kértem. Mondták, hogy értik a feszültségem okát, de ne rajtuk vezessem le.