Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland I. - Edward

Edward

Tizennégy nappal és tizennégy éj. Ennyi ideje, hogy nem tudok róla semmit. Két hét. Két elbaszott hete nem tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, mit csinálok. Csak a kín, a fájdalom, amit érzek szüntelen. Vártam, hogy jelentkezzen. Minden telefoncsörgésnél azt hittem, hogy ő lesz. Minden e-mailnél azt vártam, hogy az ő nevét jelezze ki a rendszer, de nem. Dühös vagyok? Már nem. Először kétségbeestem. Meg akartam találni őt, de Anne kért, könyörgött, hogy ezt bízzam rá Harryre. Biztos keresni fog. Eltelt egy hét üres némaságban. Ekkor lettem nagyon dühös Harryre. Mi jogon tette ezt velem? Én csináltam valamit, amiért menekülnie kellett? Soha nem bántottam. Szeretem őt, annyira, hogy már fizikai tünetekkel jár és mégis egy szó nélkül elment. Nem adta meg a lehetőséget arra se, hogy megvédjem magam. Vagy esetleg kitaláljunk valamit, ha baj van. Mert biztos, hogy az van. Azt súgja az összevissza verdeső szívem, hogy fájt neki valami, úgy, hogy majd megszakadt benne. Ölelni akartam, csókolni, magamhoz húzni a cicámat most és örökké. Szerettem volna gyűrűt húzni az ujjára. Szerettem volna a nevemet adni neki, de ő egy szó nélkül eldobta és tovább állt. Nyári kaland lett volna? Nem, abban biztos vagyok, hogy nem. Szeret, ehhez kétség sem fér. Akárhányszor újraforgatom a táncunkat, mindig ugyanazt látom a tekintetében. Az érzéseit, amelyek felperzselnek. A szívem vadul zakatol, ordítja, hogy adjam vissza, ami az övé. Adnám én, mindennél jobban szeretném. De mit tegyek, ha ő nem akarja? Mit tegyek, ha eldobta azt a csodálatosan szép dolgot, amit adni tudtam volna neki. Soha életemben ilyen veszettül nem akartam senkit magam mellett tartani.

– Annyira hiányzik – sóhajtottam a temetőben ülve. Hová mehettem volna? Kihez, ha nem a szüleimhez? Ők voltak a támaszaim. Ki másnak mondanám el, hogy veszettül fáj valami? – Nem tudom, hol van és ez...– Mellkasomra szorítottam a kezemet, hogy verdeső szívemet lassabb dobogásra bírjam. De nem lehet. Sír, veszettül üt, kéri, ami az övé. Ölelnem kellene, csókolnom, szenvedélyesen eggyé válnom vele. Nem kétségek között vergődni egyedül. – Apu, nagyon fáj – suttogtam keserűen. – El fog múlni? Elmúlhat, ha nem jön vissza hozzám?

– Sejtettem, hogy itt találom – szólalt meg egy lágy hang a hátam mögött. Apró kezek érintették a vállamat. – Otthon kerestem, hogy ma ne késsen el, mert jönnek az olasz befektetők. – A gondolatra megint szívfacsarodást kaptam. Még Harryvel beszéltünk velük. Még együtt készültünk az érkezésükre.

– Köszönöm, Henriett – néztem fel a mindig mosolygó nőre. Az apró kézhez kissé molett alkat tartozott. Szürke kosztüm takarta a testét. Ő szégyellte ezt, de szerintem nagyon csinos három gyermek után is. Világoskék szeme fáradtan csillog, ajka mosolyog, de kerek arcán ritkán lehet valóban vidámságot látni. Itt találkoztunk. A férje meghalt és itt maradt három kamasz gyerekkel. Sírt a párja sírja mellett, hogy miből fogja felnevelni őket. Miből mennek egyetemre? Szóba elegyedtem vele. Nagyon okos nő. Tanárként végzett, de soha nem oktatott, a gyerekeiért élt. Szimpatikus volt, munkát ajánlottam neki. Ő lett az asszisztensem, miután egy hét alatt kicsináltam Anne idegeit is. Már azzal fenyegetett, hogy lekötöz a székhez, ha a C csarnok felé próbálok elsunnyogni.

– Mindig nehéz, ha elvesztünk valakit – ült le mellém. – Minden percben várjuk.

– Már régen meghaltak a szüleim – motyogtam. Felkuncogott.

– Két kamasz lányom van, minden héten másba szerelmesek – mosolyogta, nekem meg a tarkóm kezdett égni.

– Ennyire egyértelmű? – kérdeztem, miközben szüleim sírját néztem.

– Igen – bólintotta. – Biztos különleges férfi lehet, ha így megfogta. – Rákaptam a tekintetemet, mire újra szélesen mosolygott. – Két meleg kamasz fiúval élem az életemet. Látom, amit látnom kell.