Évszak mesék / Befejezett/

Tavaszi kaland II. ‐ Harry

Harry

Szeretni, és szeretve lenni. Ez az az érzés, amit igazán soha nem tapasztaltam meg. Az első párommal talán súroltuk ezt, de a nyakamban egy nagy titokkal mégsem tudtam teljesen átélni a pillanatokat. Vigyáznom kellett, hogy senki se jöjjön rá. Hazudnom kellett, hogy egymásnak segítünk, mert csak így élhettem meg az első parázslásokat. Zuhanyoznia kellett minden találkozásunkkor, hogy az én ruhám ne vegye át az illatát. Sokat vártunk az első alkalmunkra, mert nem mertem meglépni. Rettegtem, hogy a szüleim rájönnek, de a vágy végül győzött. Egy délutánon, kettesben a szobájában én is megélhettem milyen valakivel szeretkezni, de a titkolózás árnyékan mindig ott lebegett a szívemen. Szeretett, ezt tudom jól, én is őt, amennyire két, esetlen kamasz teheti, de kapcsolatunknak nem volt jövője, hisz nekem hallgatnom kellett.

Most azonban megismerhettem, milyen az, mikor szeretve gondoskodnak rólad. Soha nem kértem senkit, egy idő után anyámat sem, hogy maradjon velem, mert fájok belül. Azonban Ed angyali türelemmel ápolt, amit nehezen akartam elhinni. Vezető személyiség, karizmatikus alkat, azonban ahogy ágyamon zokogott értem, az a szívemig hatolt. Féltett engem, megrettent a tudattól, hogy bajom eshet. A féltés érzését eddig nem ismertem, de most egy nagy adag szeretetbe csomagolva mégis megkaptam. Élveztem minden pillanatát gyengédségének, annak, hogy csak én számítottam valakinek. Előbb nem akartam a terhére lenni, de olyan szeretettel fordult felém, hogy végül feloldódtam. Bújtam hozzá, mikor csak tehettem, nem bántam, hogy nem tud rendesen dolgozni tőlem. Mikor felébredtem, mindig keresésére indultam, ahogy megtaláltam, ölébe másztam. Csak érezni akartam, elhinni, hogy nekem is lehet holnapom valakivel. Az érzés, ami szívembe költözött rengeteg dolgot felülírt bennem. Önzetlenül adott, nem várt cserébe semmit, ami nekem új volt, de mégis üdítő. Rájöttem ismét, hogy vele lenni borzasztó nagy adomány az élettől. Tudtam jól apámtól, hogy nagyszerű ember, aki tisztességesen élte az életét mindig. Lehet, hogy ez a véleménye már neki változott, de én most jöttem rá igazán, hogy igaz, amit apu mondott. Igazságosan bánt mindig az alkalmazottaival, igyekezett a gondokat nem erőszakkal megoldani. Ő tényleg vezetett, és nem parancsolt. Az, hogy belém szeretett egy olyan csoda, amit nem kaphat meg az ember bármikor. Elengedtem őt, mert féltettem attól, ami rá várhat, de ő nem szeretett volna már tőlem megválni, így utánam jött. Segíteni próbált, de én elutasító voltam, kiborultam azon, ami normális egy párkapcsolatban. Ő és én nem vagyunk egy szinten társadalmilag, nem akartam aranyásó lenni, mégis a többség szemében az lettem. Ő viszont nem így tekintett rám soha, párként kezelt. Egyszer sem hallottam tőle azt, hogy kevesebb lennék státuszom, vagy épp a korkülönbség miatt. Nem kezelt gyerekként, ami nekem borzasztóan jólesett, mégis elrontottam újra és újra, mert valamikor eltiportak bennem minden normális érzést.

Most viszont úgy éreztem, hogy szárnyra keltem, biztonságot találtam minden nehézség ellenére. Karját tárta felém, csendesen vigyázott rám, ami már több volt, mint aminek ez az egész történet indult. Vágyak vezettek, a szenvedély volt, ami egymáshoz láncolt minket, majd tündérmese módjára, a király szívét is elnyertem. Nem akarom őt bántani, bár időről időre megteszem, de minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy ő a legcsodálatosabb férfi a világon. Vele szeretnék élni, és egy szép napon megöregedni. Egyszer talán már nem érdekel ki, mit mond. Egyszer nem fog már más számítani, csak ő és én.

Nehéz volt tőle elválnom, maradni akartam örökké, de sokat dolgoztam a diplomáért, nem hagyhattam abba a cél előtt. Már csak egy pici kellett, amiben segítettek barátaim és párom is, elhitetve végre velem, hogy nem egyedül vagyok a világ ellen. Mikor visszahozott Washingtonba, nem akartam haza engedni, de tudtam, hogy menni kell, azt suttogtam a fülébe, hogy tartson még ki egy picit. Azt felelte erre, hogy örökké várna rám.