Évszak mesék / Befejezett/

Téli kaland V.- Edward

Edward

Ha valaki egy éve azt kérdezi tőlem, mi az az életemben, ami mindennél többet jelent, azt felelem: az örökségem. Az, amit nagyapa felépített, amit apu gondosan ápolt, majd az én kezembe adta, amit büszkén javítgattam tovább. A miénk volt. A Green családé, ami generációról generációra szállt. A harmadik voltam már a sorban, de nem bántam. Olyan akartam lenni, mint apa és nagyapa voltak.

Papa sokat mesélt a kezdetekről, a mini raktárról, ahol kézzel rakták össze a legyártott elemeket. Mama egy alkalmazott volt, egy lány, aki beteg édesanyját ápolta. Nem női kéznek volt való a munka, de ő könyörgött nagyapának, hogy vegye fel. Megesett rajta a szíve, maga mellé vette. Segített neki. Ha úgy kihasadt a tenyere, hogy fogni sem bírt, akkor is dolgozott tovább elszántan. Papa csodálta őt, a szeretetét családja iránt. Az ő szülei rég nem éltek már. Dédnagymamám, hasonlóan anyához, belehalt a harmadik, nagyapám születésébe. Dédpapát besorozták, a fronton érte utol a halál. Papáékat a nagynénijük nevelte fel szegénységben, sokszor enni sem jutott nekik. Dolgozott egészen pici korától. Írni, olvasni a lelkész tanította meg. A könyvtárba járt tanulni, mert más esélye nem lehetett rá. A tervezéshez jó érzéke volt. Biztonsági zárakat készített a templomnak, majd egyre több gazdag embernek. Több és több megrendelése lett, ahogy híre ment a munkájának. A kis raktár kinőtte magát kézi összeszerelésű gyárrá, majd gépesítette a papa. Jó érzékkel kötött szerződéseket, majd a zárak eltűntek és az autóalkatrészek kerültek előtérbe.

Mama végig kitartott mellette. A legnagyobb szegénységben is vele volt, ahogy később a gazdagságban is. Mikor az első, nagy megbízatás véget ért, megfogta mama kezét és azt suttogta neki, hogy törékeny ujjainak soha többet nem kellenek az alkatrészekhez nyúlniuk. Megcsókolta a kezét, amelyek segítettek neki az úton és arra kérte, hogy menjen hozzá, legyen az élete része. Nincs gyűrűre pénze, világi esküvőre sem, de mami nem bánta, boldogan mondott igent neki.

Szerette őt, halála napjáig. Mami ment el előbb, így őt nem ismertem. Későn születtem, így a nagypapámból is csak tíz év jutott. Arra tanított mindig, hogy mit sem ér a vagyon, a név, ha nincs kivel megosztanom. Apu is így nevelt tovább, azt sugallva, hogy kell egy társ, mert az ember egyedül csak fél.

Felzaklatott a tény, hogy meleg vagyok. Mindenhonnan azt hallottam, hogy nem lehetek így boldog. Apu segített az elején, arra biztatott, hogy ne alkudjak meg. Ne legyek más, mint aminek születtem.

Jöttek-mentek az emberek az éltemben. Komolyan egyiktől sem akartam semmit, még ha visszafelé ez sokszor nem volt igaz. A titoktartási viszont mindig visszatartotta tőle az exeimet, hogy világgá kürtöljék a titkomat. Most azonban olyat kaptam, amire már nem számítottam. Azt hittem, hogy belőlem gyárilag kihagyták a szerelmi funkciót. Soha nem éreztem magam romantikus alkatnak, de ha csak Harryre néztem, a mindenséget vágytam neki adni. A szerelem, ami a lelkembe költözött, néha fájdalmat okozott, máskor a legnagyobb boldogságot. Szerettem volna, ha mindig velem van, ha azt adhatom neki, amit a papa a maminak. Azonban Harry büszke férfi, még akkor is, ha teljesen átengedi nekem magát. Soha nem fog megalkudni, soha megnyugodni. Én sem törhetem le a szárnyait, bárhogyan is magam mellett szeretném tudni. Ő a legfontosabb immár az életemben, ahogy apának anya, a nagypapának mama volt.

Ha most tennék fel nekem a kérdést, mi az, ami boldoggá tesz, a válaszom azonnal az lenne, hogy Harry maga. Ő a fény a szürkeségben, csillagos ég a sötétségben. Jégcsap csillogása a télben.

Sóhajtva dőltem hátra a székemen, hiányzott nagyon a kedvesem. A napjaim lassan teltek, mindig az estét vártam, hogy végre beszélhessek vele. Azonban az idő, ami adatott, folyamatosan fogyott. Rohant mindig, vagy csak annyit nyögött a készülékbe, hogy később visszahív. A telefonnal járkáltam a lakásban. Megesett, hogy már a szendergésemből ébresztett a kedvesem. Tisztában voltam vele, hogy fontos az, amit csinál, de a szívem néha belenyilallt a hiányába. A hangját akartam, az érintéseit, de olyan távolinak tűnt nap nap után.