Az álmaidban (Loki ff)

33.

Kiérve félve néztem Muninra, közel ötven éve nem látott engem és most sem voltam a saját alakomban. Loki Munin kantárját fogva közelebb hozta hozzám. Láthatta, hogy félek mert egyik kezét felém nyújtotta egy bátorító mosollyal a száján. Vadul dobogó szívvel kezébe csúsztattam az enyémet a másikkal pedig óvatosan Munin felé nyúltam. Ő türelmetlenül nyomta orrát tenyerembe, ami hihetetlenül boldoggá tett.

- Felismert. - mondtam vigyorogva Lokinak, aki felkuncogott.

- Még szép, hogy felismert. - elengedtem Lokit és átkaroltam Munin nyakát.

- Annyira hiányoztál. - a kanca felnyerített. Úgy tűnt én is hiányoztam neki. - Sohasem mesélted, hogy megtudod ülni. Mióta? Már a kezdetektől?

- Nem, kezdetben képes lett volna megölni is, évekig tartott mire engem is elfogadott. - Sverre felnyerített így Loki hozzásétált és megsimogatta. A féltékeny lovacska engedett a kényeztetésnek.

- Örülök, hogy volt valaki, aki tudott foglalkozni Muninnal. - Loki nem figyelt rám nyilván nem akart belemenni a témába.

- Ülj fel! - mondta pár perccel később.

- Tudod, hogy nem tehetem.

- Senki sem látna. - győzködött, de nem engedtem a csábitásnak. Még utoljára végigsimítottam orrán majd a kantárját Loki kezébe adtam Sverret pedig átvettem tőle. Munin rosszallóan prüszkölt. - Ilyen a mi sorsunk Munin minden mást előtérbe helyez rajtunk kívül. - Munin mintha csak válaszolt volna felnyerített.

- Látom ti aztán tényleg jól kijöttök egymással. Mellesleg mindketten jól tudjátok, hogy ez nem igaz. - felültem a ló hátára, de nem indultam el Lokira vártam, aki magához húzta Sverre fejét és a fülébe suttogott. Mikor befejezte mosolyogva felnézett rám, de ez a mosoly nyugtalanságra adott okot. - Mit... - oldalra lépett és megpaskolta a mén oldalát. Sverre hirtelen neki iramodott és így nem tudtam befejezni a mondanivalómat. A paripa vágtatott a maga útján megtagadva az irányítást. Már rég elhagytuk a Bifrösztöt és feltűnt, hogy egyáltalán nem a palota felé tartunk ijedten néztem hátra Loki akkor ért utol, az a baljós mosoly még mindig ott ült az arcán. - Nem gondolod, hogy ez nem a megfelelő idő a csínyeidre Loki?

- Egy jó csínyre mindig van idő. Sverre! - kiáltott majd lefordult. Sverre követte gazdáját és olyan élesen kanyarodott utána, hogy lerepültem volna a hátáról, ha nem karolom át a nyakát. Mikor némileg biztonságban éreztem magam felpillantottam és láttam ahogy átvágtatunk az erdőn. Ledöbbentem az ismerős út láttán, Loki hátra pillantott és ez a jelenet régi becses emlékeket idézett elő bennem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon majd még egy és azt követte a többi. Mire kiértünk az erdőből a látásom elhomályosult a tóról visszaverődő fények csak éles foltok voltak. Gyorsan ruhám ujjába megtöröltem a szemem, hogy végre újra láthassam a számomra legkedvesebb helyet Asgardban. A csínytevő már rég leszállt Muninról és szabadon engedte, a ló boldogan szaladgált a zöld pázsiton. Ez után Loki lesegített és finoman ujjával letörölte könnyeimet. Sverret ugyanúgy szabadon engedte, aki Munin példáját követve elrohant. Loki kézen fogva a tó partjához vezetett körülöttünk a zöldellő fűben vadvirágok százai nyíltak. Mikor megálltunk a szél a hajamba kapott és úgy éreztem mintha egy régi barát üdvözölt volna. Vidáman alakot váltottam úgy éreztem ezt a helyet legalább ennyivel meg kell tisztelnem.

- Semmit sem változott. - fordultam mosolyogva Lokihoz, ő óvatosan kezébe fogta egy vörös tincsemet és csillogó tekintettel figyelte ahogyan a szél kifújta onnan.

- Ahogy te sem. - nézett újra rám egyenesen a szemembe, tenyerét újra az arcomra helyezte és hüvelykujjával megsimította. Érintésétől elpirultam. - Amit a Bifrösztön mondtam komolyan gondoltam Thyra. Ha ennek vége és vissza akarsz majd térni Midgardra én veled tartok. Nem akarok többé távol lenni tőled. Ne hagyd, hogy újra magányos legyek.

- Mintha tudnál élni Midgardon. - kuncogva vettem el a kezét az arcomtól - Te ide való vagy Loki.

- Nem vagyok.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük.

- Még akkor is, ha igaz, amit mondtál, ha Odin és Frigga saját gyermeküként tekintett engem még akkor is tudod milyen volt számomra Thor árnyékában élni. Milyen volt küzdeni valamiért, ami eleve nem is lehetett az enyém. Ha te nem lettél volna mellettem, vagyis mikor nem voltál mellettem én elvesztem abban a pillanatban megsemmisültem mikor rájöttem, már egyedül maradtam. Nem eresztelek el többé és már semmi sem állhat az utamba. Tudnod kell Thyra nem vesztegetem tovább az időmet. - kezemet szorítva közelebb húzott - Maradj velem örökre, jó? - a szívem vadul kalapált.

- Még ha vissza is térek Midgardra már tudod hol találsz, ha szükséged lesz rám azonnal melletted leszek. - mosolyogtam és próbáltam minden erőmmel visszafogni az érzéseimet.

- Még mindig nem értesz...

- Menjünk vissza a bál hamarosan kezdődik és még el kell készülnünk. - indultam a lovak felé, de csuklómnál fogva vissza rántott.

- Nem Thyra, évtizedeket vártam, hogy végre beszéljek veled nem hagyhatod csak így annyiban. - emelte meg hangját mérgesen.

- Rendben, mit szeretnél?

- Ezt az egészet én egy cseppet sem bánom. Ha köteleznének, hogy tényleg kössük össze az életünket az sem érdekelne, így legalább velem maradnál. - döbbenten néztem Lokira és hallgattam azokat a szavakat, amitől úgy éreztem újra az álmaimban vagyok. De nem, ez a valóság volt Loki félelme, hogy egyedül marad annyira erős volt, hogy képes lett volna feleségül venni csak azért, hogy mellette maradjak.

- Loki ilyeneket nem mondhatsz meggondolatlanul. Mit tennél, ha bele is egyeznék? Ha azt mondanám csináljuk úgyis mindig is hercegné szerettem volna lenni? Velem az oldaladon sohasem érnéd el a céljaidat egy hercegnek nemesi származású feleség kell. - féltem, hogy kihallja a keserűséget a szavaimból, de mindent megtettem, hogy észrevehetettlen legyen - Gondolkodj! Csak a kétségbeesés és a félelem beszél belőled. De már nincs mitől félned nem hagylak el, többé nem okozok neked fájdalmat.

- Thyra...

- Menjünk, már készülnünk kell.

Nem sokkal később már a szobámban várakoztam a méregzöld és arany színű ruhámban. Nagyából százszor végig mértem magam a tükörben, nem állt rosszul mégis úgy éreztem nem az igazi. Talán az eredeti hajszinemmel jobban mutatna, eddig elnyomtam magamban, de minéltöbb időt töltök itt egyre jobban hiányzik a régi életem. Be kellett látnom Lokinak igaza volt Jessica nem való Asgardba. Kopogtattak az ajtón vidáman mosolyogva nyitottam ki, de amikor Thorral találtam szembe magam a molyom inkább zavart és kínos lett.

- Ennyire ne örülj nekem. - nevetett.

- Meggint megbántottam őt igaz?

- Te tehetnél ellene bármit sohasem tudnád igazán megsérteni, ahhoz túl fontos vagy számára. Mindössze csak duzzog ahogy az elmúlt napokban már többször is tette. - nem voltam benne biztos, hogy Thornak igaza van-e, de reménykedtem benne. - Mikor anyám megkért, hogy kisérjelek el örömmel vállaltam mivel beszélnem kell veled. - kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam és elindultunk a bálterem felé.

- Miről volna szó?

- Holnap vissza kell mennem Midgardra nem tart sokáig, vagyis remélem. Tudom, hogy jól meglesztek Lokival míg vissza nem térek, viszont nekem szükségem lenne a segítségedre. - magyarázta és az arca nagyon komolynak tűnt.

- Mit szeretnél?

- Szeretném, ha a lányaid segítenének nekem Midgardon szükségem volna a tudásukra. Ez lehetséges? - nem akartam az ikreket veszélybe sodorni, de mikor Thorra néztem láttam rajta, hogy fontos az ügy.

- Rendben legyen, ha megmondod nekik, hogy én küldtelek biztosan veled tartanak. De figyelmeztetlek Thor, ha valamelyiküknek is bántódása esik tudod mi vár rád. - szorítottam meg a karját mire felszisszent.

- Személyes jegy a valhalába, észben tartom. Vigyázok rájuk bízhatsz bennem. Itt vagyunk. - állt meg Thor a bálterem bejáratánál. - Mehetünk?

- Várj egy pillanatot. - lehunytam a szemem és éreztem ahogy fokozottan áthat a mágia - Most már indulhatunk.

- Mi volt ez? - nézett végig rajtam kíváncsi szemekkel, de ő nem láthatott semmiváltozást.

- Csak egy kis engesztelő ajándék Loki részére.