Száguldás

Barcelona: Visszatérés - 3.

Nora idegesen álldogál egy iroda előtt, várva, hogy behívják. Jacob többször is megkérdezte, hogy jöjjön-e vele, de ő inkább egyedül akart eljönni. Ez nem olyan esemény, ahova társaság kellene. Nyílik az ajtó és Carol Smith néz ki rajta, majd mosolyogva behívja Norát. A lány remegő térdekkel ül le a kanapéra, majd mély levegőt vesz.

- Látom ideges.

- Igen, még a versenyek alatt sem érzem így magam.

- Ez egyáltalán nem baj, hisz ez Ön számára egy idegen helyzet. De szeretném elmondani, hogy mire számíthat. A balesete biztos, hogy nagy megrázkódtatásokkal járt és ezt eddig mélyen eltemette magában. Remélem, hogy lassan ezt a kis szobát biztonságos közegnek fogja érezni és megosztja velem az aggodalmait.

- Én is remélem – mosolyodik el a lány.

- Akkor kezdjük is. Szeretném, ha mesélne nekem az eddig karrierjéről és életéről.

Nora idegesen megdörzsöli a tenyerét, majd mély levegővel belekezd.

- Tudja, ez egy férfiak által uralt világ. A nők még a mostani világban sem számítanak igazán. Ezt gyerekként rengetegszer megtapasztaltam. Csak azért voltak akadályok előttem, mert nő vagyok. Valahogy az emberek nem érzik azt, hogy én is lehet olyan jó sofőr, mint bármelyik F1-es pilóta. Kislányként sokat szenvedtem ettől, mert nem csak az edzők, a csapatok és a szülők vágták ezt rendszeresen a fejemhez, hanem a versenytársaim is, akiket rendszeresen legyőztem. Borzalmas volt látni, hogy mindenki barátkozik, miközben engem elkerülnek, mintha valamilyen fertőző betegségem lenne. A gokartos éveim végén találkoztam Sebastian Vettellel. Még a lélegztetem is elakadt, mikor az egyik évzáró verseny után odajött hozzám gratulálni. – Nora elmosolyodik az emléktől – A szüleim nagyon zavarba jöttek, mikor megkérte őket, hagy támogasson engem a következő években. Olyan volt nekem, mint egy nagybácsi. Neki köszönhetem, hogy kitörtem abból a mérgező közegből. Egyenlőséget támogató kampányokban vettünk együtt részt. Ott ismertem meg Lewis Hamiltont, aki a mai napig is mentorként áll előttem. Ez a két mecénás, Steiner bizalma és bátorsága kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Nélkülük valószínűleg elvesztem volna a tömegben.

Nora az asztalról levesz egy zsebkendőt és megtörli a könnyes szemeit.

- Látja, egyáltalán nem nehéz ezekről beszélni.

- Ehhez egy jó hallgatóság is kell. Hihetetlen, hogy ilyenekről beszélek, mert általában ezeket a mély gondolatokat inkább magamban tartom.

- Van olyan a közelében, akivel így beszélgethet?

- Nem igazán.

- Ennek mi az oka?

- Talán a sok éves szóbeli bántalmazások. Ez egy kemény sport, ahol nem férnek el az érzelmek. Mindig is arra tanítottak, hogy az érzelmek megtörik az elme uralmát.

- És milyen a kapcsolata a többi versenyzővel?

- Tudja, az elején nagyon féltem, hogy megint olyan lesz minden, mint régen. De kellemesen csalódtam. Mindenki nagyon kedves velem, olyanok nekem, mintha a bátyáim lennének. Ha gondom van, azonnal megosztom velük, de érzelmekről nem beszélgetünk.

- Pedig, ha a családjának tekinti őket, akkor nyugodtan elmondhatná nekik. Mert valószínűleg ők is átélték ezeket a helyzeteket. Mint a balesete. Mesélne róla?

Nora pár percig némán bámulja az asztalt maga előtt és mikor elkezd beszélni, akkor sem néz rá Carolra.

- Lehet, hogy hülyeség, de aznap reggel tudtam, hogy valami nincs rendben. Egyébként sem szeretem ezeket az utcai pályákat. Túl sok esély van a hibára és mindenki a határait feszegetve teljesít és, ha véletlenül átlépi őket, akkor azonnal megtörténik a baj. Tudja, rengetegszer átgondoltam már – dől hátra a lány a kanapén, de még mindig kerüli a szemkontaktust – Tudnom, kellett volna, hogy valami gond van a kerékkel! – tőr ki belőle – Napokig gondolkodtam rajta, hogy milyen előjelei voltak a balesetnek és mit tehettem volna.

- Magára a balesetre jól emlékszik?

- Nem igazán. Emlékszem, hogy az autó remegni kezdett és hallottam a durranást. Egy pillanat alatt irányt változtatott, amit megpróbáltam korrigálni, de a fal egyenesen előttem volt. A becsapódás másodpercében elengedtem a kormányt, ahogy tanultam és szorosan markoltam a biztonsági övemet. Éreztem, ahogy a lendület miatt a kocsi szinte lepattant a falról és egyenesen a szemben lévőbe csapódott, majd átpördült. Akkor üthettem be a fejem, mert innentől nem emlékszem semmire. A következő kép, hogy mentőben fekszem.

- Értem. Álmodott a balesttel?

- Szinte minden éjszaka – csuklik el a lány hangja és az arcát a kezeibe temeti.

- Tudja, én úgy gondolom, hogy az eszméletvesztés miatt játssza az agya újra és újra ezeket a képeket. Próbálja megfejteni a történteket, mert a lelke mélyén saját magát hibáztatja mindenért. Hatalmas lelkiismert furdalása van. És ezek – mutat Nora felkötött karjára – Csak erősítik ezeket a hatásokat. Mert nem tud visszarázódni a megszokott kerékvágásba, ami segítene feldolgozni az eseményeket. Azt viszont nagy előre lépés, hogy mostantól részt vesz a versenyhétvégéken. Mivel egész életét ilyen közegbe élte le, ezért sokkal jobban kikapcsolja, mintha elküldeném vakációzni. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de azt javaslom, hogy pár héten belül együtt menjünk el a baleset helyszínére, hogy leküzdje az elméjében lévő gátakat. Emellett adok szorongáscsökkentőket és altatót, hogy jobb legyen a hangulata. Mert a menedzsere jelezte felém, hogy mostanában vannak depresszív időszakai, de az elmondottak alapján ezt nem érzem igazán veszélyesnek.

- Rendben, nagyon köszönöm. És tényleg biztonságban éreztem magam – néz rá végül a pszichológusra Nora.

- Akkor mára ennyi, volt, találkozunk a Kanadai Nagydíjon!