Bízz bennem/ Bakugo x oc

64.Fejezet_Megbeszélés

Nem kevés erőfeszítést beleadva végre kinyitottam a szemeimet, a fölöttem levő plafont bámulva, miközben vártam, hogy kitisztuljon a látásom, és felfogjam a történéseket. Valahányszor kifújtam a levegőt, a lélegesztető maszk felülete visszaterelte a forró leheletemet a bőrömre. Szorosan lehunytam szemeimet, próbálva összeszedni magam, majd körbenéztem.

Aizawa az ágyam melletti széken ült, türelmesen várva, hogy teljesen magamhoz térjek, majd mély levegőt vett.

-Szólok a nővérnek, hogy felébredtél. Ne mocorogj sokat, az érzéstelenítő miatt nem érzed a sebet, ezért nem tudhatod, hogy mikor teszel kárt benne a mozgással!

Szófogadóan biccentettem, végignézve, amint osztályfőnököm kilép az ajtón, majd percek múlva egy nővér váltja fel. Kedves mosollyal jött felém, minden mozdulata gyengéd volt, mintha egy porcelánbabának tekintett volna..

-Hogy érzed magad, kedvesem?

Résnyire kinyitottam a számat, viszont egy szó se jött ki rajtuk, csak egy gyenge sóhaj. A fiatal nő elfogadta válaszként az apró gesztusomat, majd óvatosan lecsúsztatta a maszkot az arcomról.

-Ellenőriznem kell néhány dolgot, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy minden rendben van-e. - jelentette ki legnagyobb örömömre. A történtek után egyedül csak arra vágytam, hogy egyedül legyek a gondolataimmal, hogy mindent átgondoljak, de egy ennyi se jöhetett össze.

A vizsgálat nem tartott tovább néhány percél, a nővér ellenőrizte a hőmérsékletemet, pulzusomat, stb, és miután kicserélte a kötést, már le is lépett, viszont így se tudtam megkönnyebbülni, percek elteltével Mina meg Kirishima lépett be az ajtón, az előbbi egy kötéssel a karján, az utóbbi meg sértetlenül.

-Hogy van a kis betegünk? - kérdezte Mina, egy mosolyt erőltetve arcára vígasztalásként.

Legjobb barátnőm habozás nélkül leült mellém, megfogva kezem, miközben felmérte a, feltételezem, sápadt arcomat.

-Voltam már jobban..

Hangom halk volt, rekedt, mintha teljesen berozsdásodtak volna hangszálaim, és a körülöttem levő gépek csipogásától alig lehetett érteni.

-Mindenkit váratlanul ért a támadás, a gonosztevők nagy port kavartak fel, hogy feltűnésmentes legyen az elrablásotok - szólalt meg Kirishima, a padlót bámulva. Látszott rajta, tudta, hogy emlékszem mindenre, hogy választ követelek tőle. - Nem.. mondhatok semmi konkrétat, oké? Csak simán jó megfigyelőkészségem van.

Mindannyian csendben voltunk pár másodpercig, Mina nem akarta beleütni az orrát ebbe a témába, Kirishima várta a válaszomat, én meg elgondolkodtam a hallottakon. Nem mondhat semmi konkrétat? Ez mit jelent? Miért nem mondhat semmi konkrétat?

-Rendben.. - mondtam halkan, egyenlőre beletörődve válaszába.

Ajkaim erősen egymáshoz tapadtak, amint oldalra pillantottam, elveszve gondolataimban. Teljesen másra számítottam, gyerekként sokkal derűsebbnek, színesebbnek láttam a világot, alig vártam, hogy felnőjek, hogy hős legyek, azt hittem, hogy minden úgy fog működni, ahogy szeretném. A fenét. Minél többször kelek fel reggel, annál inkább gondolozok el az élet értelmén, hogy miért kell ennyi fájdalmat éreznünk. Sok barátom lesz, mindennap mosolyogva nézek fel a Napra, és legyőzök néhány gonosztevőt, hogy jobbá tegyem a világot. Mindenki erről álmodik, nemde? Minden gyerek, minden tini, pedig nem így van. Minél többet élünk át, annál inkább gondolkodunk el azon, hogy egyáltalán mi értelme van ennek az egésznek?

Miért van az, hogy ennyi fájdalmat kell érezzünk? Miért nem lehetünk mindig boldogok? Árulás, kitaszítottság, csalódottság, szomorúság, tehetetlenség. Miért nem kegyelmez az élet? Most már nem tudom eldönteni, hogy a kicsi énemet megölelném-e, vagy megráznám, hogy felébresszem, rávilágítsam, hogy mennyire igazságtalan minden, hogy mennyire nem kéne várni, hogy felnőjünk.