Late Nights

29. Fejezet

Sziasztooook, visszatértem ismét. 

Egy újabb, fél résszel azért azt megsúgom ;) (nem soká majd hozom a hosszabbított verziót is.) 

ÉÉÉÉs ami még jobb hír, hogy átmentem a középszintű angol nyelvvizsgámon.

Veletek mostanába miújság? 

Remélem mindenki jól van.

Jó olvasást, és szokás szerint, ha tetszett, akkor szavazzatok, és kommenteljetek, hogy mi a véleményetek a részről.:) 

Sok puszi és ölelés mindenkinek. 

Puszi :

-D

Mennydörgés ricsaja keltett fel, s nyöszörögve ültem fel a homokban. Szemeim vészesen gyorsan dörgöltem meg, ahogyan egy újabb dörrenés hallatszott végig a kis helységen. Tekintetem körbejárta a körülöttem lévő világot, de gyorsan feleszméltem, hogy egy kisebb kuckóban vagyok. Homlokom ráncolom, ahogy egy csecsemő sírása árasztja el a kis szobát, mire nem messze tőlem, a sarokban, egy kisebb pólyára lettem figyelmes. Lassú kimért lépésekkel közelítettem meg a síró gyerkőcöt, míg nem leguggoltam elé, s kezeim kinyújtva felé, óvatosan a karjaim közé zártam, s az arcába lógó rongyot hátratűrtem. A csecsemősírás hirtelenjében abbamaradt, ahogyan tágra nyitotta mindkét szemét. Ajkai kiszélesedtek egy gyermekies mosolyba, mi apró pírt csalt, két pufibb orcájára. A látvány megmosolyogtatott, ahogy a kisbaba szemei szinte egy vonalba szaladtak a mosolygástól. S a tudat, hogy talán én miattam mosolyog, megmelengette szívem. A gyerkőc fészkelődni kezdett az apró pólyácskában, így lefejtettem róla az anyagot, teret engedve neki, hogy mozogjon. Ajkaim szétnyíltak meglepettségemben, ahogy az apró gyerkőc sikkantgatni kezdett örömében. Jót kuncogtam orrom alatt, ahogy magamhoz szorítottam őt. S összerezzentem, ahogy az égen, egy újabb mennydörgés futott keresztül, ezzel engem, s a kicsit megugrasztva. A gyermek hirtelenjében abbahagyta a mozgolódást, s lassan kinyitotta a szemeit. Arcom elképedt, ahogy megláttam szemi színét. A bal, a legszebb zöldet hordozta magában, ahogy felcsillant a sötétben. Sötétzöld és egy élénkebb fajta zöld színe keveredett benne. Mi oly hasonlított valakiére. S nehezemre esett kitalálni kiére is. Viszont míg egyik szeme zöld volt, addig a másik fekete, éjsötét, mi ködös volt, s a világ összes gonoszsága, s nyomorúsága tükröződött benne vissza. Ajkaim egy vonalba préselődtek össze, amint észrevettem még valamit. Amint feltekintettem a külvilágra, már nem a kunyhóban voltam. Hanem egy kisebb réten, s letekintve a karjaimra, már nem pihent a csecsemő a kezemben. A felismerés hirtelen csapott arcon, ahogy sietve tekintettem körbe. A réten színes virágok gyülekezete sodort végig, s alakomat egy fehér lenge spagetti pántos, s térdig érő ruha fogta közre. Élesen beszívtam a levegőt, amint egy gyermekies kuncogás csapta meg a fülem. S testem azonnal vett egy 180°- os fordulatot, ahogy a hang irányába fordultam. Arcom egy furcsa grimaszba borult, ahogy egy 3-4 éves körüli kislányt láttam meg jobbra-s balra ugrándozni. Egy mély levegőt fújtam ki, amint lassan közel sétáltam hozzá. S megtorpantam, ahogy a kislány fejét felém kapta. Még az ütő is megállt bennem, ahogy felmértem arcának összes centiméterét. A szemei, ugyan azok a gyönyörű zöld, s a komor sötétség. Orcái ugyan azt a pírt hordozzák, mint amikor először láttam. S csak most vettem észre a bundás állatot, mit jobb kezében tartott szorosan. S tekintetem körbejárta apró testét, amit egy hozzám hasonló, csak éppen kisebb ruha takart el. Arcán egy angyali mosoly terült szét, ahogy felém ugrált, az állattal a kezében. S jobban szemügyre véve a csöppnyi teremtményt a kezében, egy gyönge, elpusztult állatot tartott, minek bőrén számos seb éktelenkedett, mikből a vér sietve tódult ki. Arcom egy grimaszt formált ismét. S mikor előttem állt meg a lány, egy még szélesebb mosoly terült szét arcán.

- anuciiii, hoztam neked, e-e-egy nusziiit. tesziik? – Emeli fel csöpp kezét, miben az állat van, s észreveszem, hogy ujjai mik az állatot markolják, véresek. Ajkaim elnyílnak, s próbálom befogadni a látványt.
- anyu? – Vonom föl homlokom. – é-én nem vagyok az anyukád.
- anu? anu ne mondj ilyet többet, k-k- kérlek. – S az apró gyermek pityeregve dől lábaimnak, átkarolva térdeim magához szorít, s olyan az érintése, mintha átadná a fájdalmát. A gyötrelmet, mi nem rejt mást, csak az anyai szeretet hiányát. – anuu, nem teszik az ajánydék, amit neked vadásztam? anu... anu nem szeretsz? – S a csöppség szavaira a szívem összeroskadt, s a gyomrom görcsbe ugrott, ahogy a torkomban egy gombóc készült formálódni. – anu mond, hogy szeretsz. – Fogta szorosabbra a lábaim a kislány.
S leguggoltam elé, majd jobbnak láttam, ha lehuppanok a földre, így is tettem, ahogy két lábam közé állítottam a kislányt, s kezeim kinyúltak felé, ahogy kivettem a kezéből a nyulat, majd odébb dobtam valamerre. Kicsiny szája egy 'o' alakot formált, s ezek után egy vonalba préselte őket, ahogy megremegtek, s ez tudatta velem, hogy a következő percekben sírni fog. Ez arra késztetett, hogy én is így cselekedjek, de mielőtt én is sírva fakadtam volna. A csöppnyi gyereket karjaimba zártam, s ide-oda dölöngéltem vele, hogy lenyugtassam. S mikor az ő karjai átszőtték a nyakam, megszorítva gyengén azt, tudtam, hogy szüksége van rám, még ha nem is én vagyok az anyja. Mikor egy lágy sóhaj hagyta el megtört alakját, elhúztam magamtól, jobban szemügyre véve őt. Haja, mi keretezte arcát, s a válláig ért, hasonlított az én hajam színére, s kezem menten a tincsei közt találtam, ahogy a szél felsodorta haját, így a füle mögé tűrtem pár tincsét. Jobb kezem a jobb orcáját cirógatta, s nyugtató szavakat pusmogtam felé. Ajkai egy apró mosolyba kúsztak érintésemre, s csak most fedeztem fel a formája azonosságát az enyémmel. Az orra kis pisze volt, viszont szemei formája egy emberére hasonlított, mit még annyira nem tudtam, kihez fűzni, de ismerősek voltak. Apró ujjacskái az én ujjaimra fonódtak, s megszorították őket.
- ana... sose ijessz meg ilyen csuúnyán... - S egy mosoly következett, mi láttatni engedte a gödröcskéit. Miket nem is láttam eddig.
- Astrid – Szólítom meg, amint az ujjam közé fogom a nyakláncát, min volt egy medál, amin egy lány név volt.
- igen anu? – S elismerően bólogattam, ahogyan megmosolyogtam, tudva, hogy eltaláltam a nevét.
- annyira hasonlítasz valakire... istenem. – Pusmogom ismét, s figyelem, ahogy leül elém.
- anuu... hát ne léd butus, jád és apuja. – Kuncogja, miközben aranyosan eltakarja ajkait előlem, mintha rosszat tett volna.
- csak nem butának hívtál Astrid?! – Kuncogok én is.
- nem, nem, nem. – Rázza hevesen fejét. – ana ... én n-nem... sajnájom – Arca ismét pityergésre formálódik.
- Astrid.. héé, semmi baj. – Mosolygok, miközben karjaimba zárom.
- hiányzik apuci, ana... hiányzik apuci.. – S az első zokogás jelei tisztán kihallatszott a hangján.
- Astrid... hogy hívják aput? – S amint kiejtem a szavakat, nyomban elhúzódik tőlem. – Jarry vagyis Hack... azt hiszem .. nem tudom anu... H vagy J-vel kezdődik a neve. – Vonja össze szemöldökeit. – Keressük meg anu... gyere...

Anu

Keressük

Keressük meg aput.

Jarry

Hack

H

J

Astrid

Összerezzenek, ahogy felriadtam álmomból, furcsa volt. Astrid. Nos ... Azálombeli lányom.