Late Nights

11. fejezet

Clare-t vizslattam a szemeimmel. Nem nyugodtunk meg azóta, hogy a rejtélyes ismeretlen felbukkant. Egy pillanatra a telefonomra pillantottam, s elszörnyedtem, mikor tudatosult bennem, hogy az egész napot itt töltöttük, s már a szállás felé kéne igyekeznünk. Jobb mutató ujjam megkocogtattam az asztalon pihenő telefonom képernyőjét, s Clare elismerően biccentett, hogy indulnunk kellene. Felállva az asztaltól, otthagytunk egy kis pénzt, mi elég a megivott kávékra, és a sütikre. Karon öleltem a legjobb barátnőm, s elviharoztunk a helyről. Amit először megéreztem, az a felerősödő szél, ahogyan belekapott kettőnk hajába, s összekócolva csapta ide-oda a kósza tincseket. Felsóhajtottam, nem akartam sétálva hazamenni a legnagyobb szélben, mégis a szállásra kellett valahogy jutnunk. Clare úgy nézett ki, mint aki elveszett, lelkileg s testileg. Szemei semmissé váltak, és olyanok voltak, mintha csak egy pontot bámulna. Tekintetem arra a pontra próbáltam vezetni, ahova ő is tekintett, de a nagy semmivel találtam szembe magam. Vajon mit láthatott, mi ennyire lelombozta az egész lényét?
- Clare? – puhatolóztam.
- hmm?
- mi történt? olyan csöndes vagy… - böktem oldalba, hátha egy kis mosolyt kaphatok viszonzásul, de ehelyett, semmit sem kaptam, egy arcrándulás sem volt. Semmi.
Türelmesen vártam, míg válaszol, de amint a 10. perc elteltével sem reagált semmit, feladtam. Talán neki is ugyan olyan fura ez a hely, amennyire nekem? Vagy csak még mindig sokkhatás alatt van, hogy az a srác, a semmiből tudta a nevét. Mondjuk, lehet, hogy én is meglepődtem volna, de akkor sem ennyire. El nem tudtam képzelni, hogy Clare gondolatai merre is kalandozhattak el. Az utcákat tempósan szeltük, ahogy próbáltunk hazaérni teljes sötétség előtt. Viszont ez kezdett lehetetlenségnek tűnni, ahogyan már csak az utca fényei világították be lomhán a kis utat a szállás fele. Kezdtem fázni. S felsóhajtva kaptam észbe, hogy nem hoztam kabátot, mi didergésbe ment át. Alakom egyre összébb vonta magát, s fogaim vacogva koccantak össze időről-időre. Jobb kezemmel remegve tűrtem hátra egy rakoncátlan tincset, s a ballal még jobban próbáltam Clare-be kapaszkodni, mit lefogadok, hogy észre sem vett. Az utcai lámpák elkezdtek pislákolni, s kezdtem teljes mértékben berezelni, hogy már biztosan nem érünk a szállásra időben. Szemeim összeszűkültek, ahogyan egy homályt véltem felfedezni a távolban. Szorításom erősebb lett Clare karján, ahogyan tovább konstantáltam a foltot előttem nem messze. Mi a fene az?! Sosem láttam ehhez hasonlót. Van alakja, de mégsem. Tapintható? Talán. Viszont nem volt elég merszem oda menni. S kideríteni, hogy mi is volt az pontosan. Lépteim szaporábbak lettek, s nem figyeltem a lábam elé, míg éreztem, ahogyan előreesek, Clare-t magammal rántva. Fejem azonnal felé kaptam, s a szám is elnyílt, ahogyan megláttam, hogy arca nem mutat semmi érzelmet. Csak feküdt ott arccal felém, a karjaival maga mellett, s a hasán feküdve. Egyszer sem pislogva. Valami nem stimmelt vele. Sőt, ebben száz százalékig biztos voltam. Feltérdelve, megfordítottam, s így a hátára fordítottam. Arcát felém fordítottam, s apró pofonokat mértem orcáira, remélve, hogy ezzel visszazökkentem a valóságba. De nem. Szemei még mindig ugyan abban a semmis csillogásban tündököltek, mint azelőtt, s ez végképp megijesztett. Éreztem, amint lomhán elkezd szitálni az eső, s tudtam nem maradhatunk így itt sokáig. Próbáltam felültetni, de teste élettelennek tűnt, annak ellenére, hogy lassan ugyan, de szedte a levegőjét. Egy éles levegőt szívtam be, az ölembe emeltem ernyedt testét.
- Clare… figyelj, rám kérlek, megijesztesz! – gyengéden dörzsöltem a kezeit, mik kezdtek elfehéredni.
S mit is várhattam tőle? Semmit, hiszen magán kívül van, teljesen élettelennek tűnik a teste, de mégis életben van. Fogalmam sincs mi baja, de kezdi a frászt hozni rám. Alakja semmit sem moccant, csak akkor, ha én megmozdítottam gyöngén. Fejem felkaptam egy pillanatra, s mozgást véltem felfedezni a távolban. Szemeim nagyra nőttek, s reménykedtem a legjobbakban, habár sötétben sose lehet jóra számítani. Összébb húztam magam Clare-el a karomban. S egy fény futott át az utcán, mi az összes utcai lámpából kicsapta a világítást. Összerezzentem. Ez nem jelentett semmi jót, főleg nem, hogy ketten vagyunk Clare-el a sötétben, egy utcában, s még az eső is szitál. Lassacskán elázik a hajunk, de mit sem számított, ha ezt egy kisebb megfázással megússzuk, megköszönöm az égieknek. Lépteket hallok a távolból, mik egyre közelebb érnek, s hangos csoszogásként hallatszik végig az utcán. Alakom mozgástalanná vált, s a vérem is megfagyott talán, éreztem, ahogyan arcomból az összes lehető vér kiáramlik, s nem mertem még levegőt sem venni. Még jobban magamhoz szorítottam Clare-t, s egy apró „nem lesz semmi baj” puszit nyomtam a feje búbjára. S a bakancs ropogásának a hangja újra a fülembe égette magát, s másra nem is tudtam gondolni. Reményvesztetten szorítottam Clare-t, azon csodálkoztam, hogy még erre sem reagált semmit. A bakancs okozta morajlás, pontosan mögöttem ért véget, s ebből feltételeztem, hogy mögöttem van, s a torkomon akadt a levegő is. Éreztem, amint leguggolnak a hátam mögött, s lassan oldalra söpri a hajam. A hideg is kirázott, s éreztem, ahogy bőrömön végig libabőrös lettem. Nyakam hajlatában meleg levegő áramlott, ami minden bizonnyal a hátam mögötti lévő személy szájából érkezhetett, s összevontam jobban magam. Lassú és mély kuncogást hallatott, s felismertem a hangját.