Late Nights

12. fejezet 2/2

Miután Harry eltávozott, teljes mértékben fellélegeztem, s meg könnyedültem. Leszálltam a konyhapultról, s elkezdtem összeszedni a dolgokat, mik a földre estek az előző kis incidensünk miatt, kezeimmel sietősen próbáltam összeszedni az összetört szilánkokat, s felszisszentem, mikor egy élesebb darabka felszelte bőröm. Elég mélyen ahhoz, hogy a vér azonnal kiserkenjen a bőröm alól. Arcom fehérbe borult, amint elsápadva figyeltem a vért, mi lassan végig csorgott a kezemen. S apró cseppekben hagyta el bőröm, mi a földön landolt.
- Liz…- kezdtem bele. Egyszerűen nem birtam megmozdulni, éreztem, hogy maga alá kerít a sokk, s a mozgás képtelenné tesz. – LIZ! –ordibáltam hangosabban. Vártam ismét pár percet, míg megérkezik, de ismét semmi. Éreztem amint a fájdalom végigsuhan a karom összes pontján, s az első könnycseppek ott éktelenkedtek a szemem sarkában. Ajkaim egy vonalba préseltem, fájdalmasan. – LIZ! – csaptam a másik kezemmel magam mellé, ezzel még nagyobb zajt csapva. Éppen, hogy felnéztem, Liz alakja ott volt a boltívnél, mi kettéválasztotta az étkezőt és a konyhát. Az arcán teljes horror tükröződött vissza, mikor meglátta a kezem, s a tömérdek mennyiségű vért a karomról a földre csorogni. Sietősen hozzám sietett. S megpróbált helyben tartani. Majd lassan az étkezőben lévő asztalhoz tartott velem, a lehető legközelebbi székre gyorsan leültetett. Arcom percről percre sápadtabb, s éreztem, amint az ájulás szélén állok. Liz gyorsan visszaszaladt a konyhába, egy rongyot szorongatva tért vissza mellém, s a kezem köré kötötte, ezzel elállítva a vérzést. Arcom két keze közé fogta, s gyengéden elkezdte simogatni.
- nézz rám, le ne hunyd a szemed! – mondta sietve, majd eszeveszett gyorsasággal tűnt el a szobából. Majd nem sokkal rá, visszatért, egy alkoholos üveggel, és pár vattapamaccsal a kezeiben. – csípni fog. – s időt sem hagyva, hogy megkérdezzem mégis mi. Karom fájdalmasan rándult össze, s egy éles levegőt szívtam be, túl sok fájdalom, mit nem tudtam eltűrni. Fejem zsongni kezd, s meghallom a már régen nem hallott hangokat. Mik felemésztenek.

„elkezdődött, elkezdődött, elkezdődött”

Szemeim kezdtek összébb húzódni, s kevés erőm volt már, hogy nyitva tartsam őket. Így a kedvezőbb opciót választottam, s lehunytam őket. Vártam, amíg maga alá kerít az álomvilág, s egy mosoly terült még szét az arcomon.

Minden mocskosnak tűnt körülöttem, hűvös volt, s esküszöm, hogy olyan szagok terjengtek a levegőben, mintha több ezer hulla lenne körülöttem. Fogaim össze-össze koccantak, míg vacogtam a hidegben. S testem összébb vontam, a karjaim magam köré fontam, s próbáltam felmelegíteni magam, míg a felkarjaimat dörzsölgettem. Lábujjaim megmozgattam a földön, s ekkor tudatosult bennem, hogy nincs rajtam semmilyen lábbeli. Arcom berendezése megváltozott, amint egy undorba fintorodtam. Egy mélyet sóhajtottam, s a levegőben látni lehetett, ahogyan vettem, s kifújtam a levegőt. Köd volt. S megmondhatni igazán fura köd volt. Alig lehetett ellátni a távolba, viszont előttem mindent láttam. Váltakozó volt. Felsikkantottam, amikor megbotlottam valamiben, s testem előre zuhant. Arcomra ismét fintor került, mikor megéreztem valamit a kezeim alatt. Az egyiket elvettem a talajról, hogy megdörgöljem óvatosan a jobb szemem, s mikor kinyitottam a szemem. Elszörnyedtem, fel sem fogtam még, hogy mi van előttem, de már azonnal távolabb kúsztam, s szinte négy kéz láb, közlekedtem a mocskos, piszkos talajon. Míg még egy valamibe nem botlottam, amint megfordultam, felsikítottam. Anyám holt teste volt az. Visszatekintettem, arra a pontra, ahol először megbotlottam, s apám élettelen alakját véltem felfedezni. Könnyek. Az első mit megéreztem, az a mardosó sós folyadék, mi elhagyta szemeim. Zokogtam, s remegtem. A fájdalom mi maga alá kerített, felbecsülhetetlen. Fizikailag nem fájt semmi, de lelkileg annál inkább. Szüleim holt teste minden egyes régi emléket felidéztek, s nem tudtam nem felsírni. A szívem szinte ott és akkor tört apró darabokra, mit nem hiszem, hogy bárki is össze tudott volna szedni, majd újraépíteni. Nem volt rá lehetőség. Senkinek. A szüleim elvesztésének a fájdalma a legrosszabb. A sebek mik testüket borították, ugyan olyanok voltak, mikor utoljára láttam őket. Anyám volt az, akinek egy új sebet véltem felfedezni a mellkasán. A szíve környékén. Közelebb kúsztam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, míg szüntelenül sírtam, s dörgöltem. Elszörnyedtem. Már nem is számoltam hanyadszorra, mert csak rosszabb lesz. A könnyem ismét megeredtek, ha lehet, még ennél is jobban, mikor tudatosult bennem, hogy anyám szíve helyén nem volt semmi. Kitépték a szívét.S ekkor volt az a pillanat, mikro anyám testére borultam. Zokogva. A fájdalom még nagyobb lett a mellkasomban, s a torkomon egyre csak nőni kezdett egy bizonyos gombóc, s képtelen voltam nyelni. Sajgott mindenem. S úgy érzem, menten elájulok. Nagy nehezen, de lábaimra kényszerültem. S mikor körbetekintettem. Szemeim, ha eddig nem tágultak ki, akkor most igen. Holt testek voltak körülöttem, s egyszerűen undorodtam a látványtól. Hányingerem volt. Éreztem, hogy a lábaim elgyengülnek, s a könnyeim már mardossák az orcáimon a bőrt. Összecsuklottam. Kezeim a talajt markolásszák, mikor egy fényesség suhan át a helyen. Arcom teljesen lefagyott. S testem teljes egészében remegett. A levegő a torkomon akadt, amint egy kócos és göndör hajú egyént véltem felfedezni, 3 lépéssel tőlem. Alakja feketébe burkolózott, viszont a teste fehér aurát bocsátott ki. Szinte már ragyogott. Ragyogóan vakított. Szemeim összébb vontam, s hunyorogtam. Kezét előre mozdította, s felém tartotta, hogy fogadjam el, felsegítésképpen. Alakom közelebb kúszott hozzá, min ő ezen, jót nevetett. Majd megragadta felkarom, s felhúzott, kezeivel az arcom közre fogta, s a homlokát az enyémnek döntötte. „ Kezdesz összefonódni a múltaddal.” Hangja rideg és monoton volt. Majd megéreztem, ahogy a bal keze lejjebb kúszik a testem vonalán. Derekam megragadva közelebb von magához. S orraink összeér. „ Néz körül, mit látsz, Alisa?” Hangja halk susogásba tért el, s jobb kezét leengedte a derekam másik oldalához, hogy körbe tudjak nézni. Szemeimmel körbe tekintettem az elhagyatott, s hullákkal teli részt. Nagyot nyeltem, mikor válaszra nyitottam a szám, de egy hang se jött ki. Ezt ő is észrevette. Ezért ő kezdeményezett. „ Ezek mind a te rokonaid voltak.” Hangja most keményen hangzott, s a szorítása a derekamon szorosabb lett. Ajkaim elnyíltak, a tény, hogy ez a rengeteg ember valaha hozzám tartozott rokoni kapcsolaton, s a bőröm égni kezdett a kezei alatt. Szemeim ismét könnyekbe borultak. „ mi történt velük?” Fájdalmasan halkan kényszerítettem ki magamból a szavakat. „ Elvitte őket a sötétség.” Suttogta a fülembe. „ S idővel rájössz, hogy az idő a legrosszabb gyilkos” Tette hozzá. „ De amíg én itt vagyok, addig nem kell félned.”

-          NE! – Sikoltottam fel, s ekkor jöttem rá, hogy ismét csak álmodtam.