Late Nights

10. fejezet

Először is, tudom, hogy ezen sokan átfogtok menni, de szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem töltöttem fel ilyen sokáig részt, de okom volt rá. Itt van a suli, és nagyon kell tanulnom, és nem mindig jut úgy időm, hogy tudjak részt hozni, de az őszi szünetben, talán összehozom a következőt, és az az utánit, de ez nem biztos. Most pedig, mindekinek jó olvasást, és köszönöm mindenkinek aki kitutta várni amíg új rész jött és nem pártolt el tőlem.
Puszi: Doresz

Clare-el a kanapén szemben ültem, s fogalmam sem volt, hogyan is kezdhettem volna bele a dolgokba. Bevallom, mindent inkább burkolva próbálok neki elmondani, hiszen ha a teljes igazságot mondanám, meglehetősen meglepődne. Néztem alakját, mi meggyötört volt már, hiszen rettentő kíváncsi volt, és már nem mondhattam neki nemet.
- szóval? – szólalt fel egy kicsit erélyesebben.
- nézd… ezek a cetlik, csak az egyik haveromtól jönnek. – harapom el a szám végét.
- biztos vagy ebben? – vonta fel a jobb szemöldökét. Ebből sejtettem, hogy nem hiszi el egy szavamat sem. Egy nagy levegőt vettem, majd belekezdtem.
- biztos, szoktunk heccelődni egymással, semmi komoly. – mosolyodok el, habár ez a mosoly nem őszinte, mégis erőlködök, hogy a legjobb formámat öltsem magamra. S arra törekszem, hogy hihető legyen.
- mi van a fejeddel? – fonja össze a karjait a mellkasa előtt szorosan. Felvonom szemöldököm. – mármint… gyakran ájulsz el? – a hangja elhalkult a mondat végére.
- 2-3 naponta. – biccentek. – egyre rosszabbak lesznek... napról napra. – fújok ki egy nagy levegőt fáradtan.
- talán nem kéne neked ezt csinálnod. jobb lenne, ha hazajönnél, ott tudnék rólad gondoskodni… itt viszont nem, ki tudja, hogy mi történik legközelebb. – feleli aggodalommal teli hanggal.
- nem! végig akarom csinálni, nem veheted el ezt tőlem! ezt, nem, Claire! – hangom egy magasabb hangszínt ütött meg.
- Lisa… ne legyél ennyire makacs, nem fogod fel, hogy bármikor rád jönnek a rohamok, és én nem tudok ott lenni melletted ha bármi történik veled. én csak a javad akarom, semmi mást. – a mondat végére Clare hangja kezdett elveszni, s suttogásba ment át, mit alig értettem.
- végig akarom csinálni. – motyogtam orrom alatt.
- legyen. – adta meg a végszót.

***
- túl fogja tenni magát rajta. – hallgattam Liz monológját, amint kint ültünk a szállás előtt a lépcsőfokokon. – nem nagy dolog, elfogja felejteni se perc alatt… - figyeltem, ahogy a lassú szél gyenge hullámokat varázsol Liz kunkori tincseibe, mik vörösen tündököltek a szürke ég alatt. Igen, a mostani idő teljesen leírta az érzéseimet, baljós, és szomorú. A félelem, mi a bőröm alá kúszott, meglehetősen zavart, hiszen nem tudtam, hogy most mi lesz Clare-el. A makacsságom elriasztotta őt magamtól egy időre. Mióta kimondta azt az egy szót, hogy „legyen” egy mély sóhajt hallatott, s összekaparva magát a kanapéról, elhagyta a nappalit, s a hálószobát célozta be, s ki sem jött onnan azóta. Nem akartam zargatni, mert tudtam, hogy attól csak még jobban elhúzódna. S azt pedig főképp nem akartam. Tudom, hogy rettentően aggódik a jólétem miatt, de neki is be kell látni, hogy amit a fejembe veszek, azt végig szeretném csinálni, és végig is fogom.
- attól félek nem. – dörgöltem meg szemem. Miközben egy nagyot ásítottam.
- megfog. – biccentett, s figyeltem, ahogyan Liz a térdeire nehézkedik a tenyereivel, míg felegyenesedett. S bíztatóan kinyújtotta felém a kezét, felsegítésképpen. Mit én készségesen fogadtam el.
- miért vagy ebben ilyen biztos? – vontam fel a jobb szemöldököm, miközben Liz-el szemeztem.
- megérzés. –biccentett.
- van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit, amit én nem, de mégsem kérdezem meg inkább. –rázom meg a fejem nevetve.
- jól teszed, hercegnő. – vigyorgott rám.
Elmosolyodtam a becenéven, s együtt léptünk be a házba. Lépteim a konyhába vezettek, s egy igen meglepett arcot öltöttem magamra. Clare az étkező asztalnál kucorgott össze, s a gyomrom összeugrott a látványra. Egy hatalmas pulóvert viselt, mi leért a térdéig, eltakarva fél testét a külvilág elől. Térdeit felhúzva maga elé, s óvatosan kavargatva szürcsölte a bögre tartalmát, mit apró gyönge kezeiben tartott. Tudtam, hogy rosszul érinti, hogy nem mondok el neki mindent. De ahogyan, figyeltem a külsejét, még jobban hibásnak éreztem magam. Csak akkor hord vastag és nagy pulóvereket, mikor valami bántja, és elrejtőzve a ruhadarab mögött biztonságot érez. S mindez furcsa lenne egy kívülálló ember számára, nekem nem az, hiszen kis korom óta ismerem őt, akár csak a tenyeremet. Mindenben együtt voltunk, egy óvodába jártunk, egy iskolában, s igaz, mind egy év csúszással, de mindig együtt maradtunk, hiszen ő egy évvel fiatalabb nálam. De ez sem volt gond. Észre sem vettem, ahogy Liz, megragadja a vállam, s egy aprót szorított rajta, ezzel egy kellő löketet adva, hogy minden rendben, s ezt egy kedves gesztusnak véltem. Amint meghallottam, hogy Liz elhagyja a szobát egy halk sóhajt elejtettem, s lassú és halk léptekkel megközelítem Clare-t.
- hé… - suttogom halkan, ahogyan helyet foglaltam mellette. – Clare, nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad a hülye, makacsságom végett, jó?
- Lisa… rendben vagyok. Csak szeretném tudni, hogy te is. És zavar, hogy nem tudok itt lenni, ha szükséged lenne rám, és ez a Liz, nem nagyon tűnik barátságosnak. – motyogta orra alatt, miközben lassú és kimért mozdulatokkal kavarta meg teáját. Miből kiérződött a fahéjas-alma illatának aromája.
- Liz… hidd el a maga módján ő is egy angyal. – mosolyodtam el lágyan.
- angyal… - sziszegte a fogai közt a szót. – ezt te sem gondoltad komolyan. – horkantott fel hitetlenkedve.
- mint mondtam, a maga módján ő is az. – biccentettem. – mikor elsőnek ide kerültem én se gondoltam volna, hogy ezt mondom róla… sőt talán a képembe is nevettem volna. de csak meg kell jobban ismerned őt, és utána te se gondolnád olyan rossznak… - dőltem neki.
- talán igazad van.
S ezzel a kijelentéssel nem szóltunk egymáshoz többet, hiszen szükségtelen volt. Feloldódott a hangulatunk egy kicsit, s ennek piszkosul örültem.
- el kéne menni valahova. – Ötlött fel egy gondolattal Clare. – Mielőtt eljöttem volna, utána jártam London, ezen részének. – vigyorgott.
- Akkor mire várunk hát?! – Pattantam fel a helyemről.

***