Late Nights

7. fejezet

-Igen, én vagyok az, Harry.
Ajkai egy mindentudó mosolyba torkollottak, s fejem megrázom. Nem, nem lehet ő, mégis hogyan? 16 éves korom óta álmodok vele, és még egyszer sem láttam, mostanáig. Érzem, ahogyan kezeim ökölbe szorulnak, s körmeim teljesen a tenyerembe vésődnek. Ajkaim egy vonalba préselem, s elfordítom a fejem a másik oldalra, s kiengedek egy mély levegőt, mit nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam.
- nézz rám! – suttogja, s érzem a forró lélegzetét az arcomnak csapódni. A földet kezdtem el pásztázni, s ujjaim megmozgattam a cipőmben. – azt mondtam rám, nem a csinos kis lábaidra… - suttogta a fülembe, s éreztem amint a göndör tincsei csiklandozzák a nyakam hajlatát. Szakadozottan veszem a levegőm, s bátorságot veszek, hogy a szemébe nézzek. Mikor megteszem, észreveszem, hogy egy jó fejjel magasabb, mint én, így lehajol. Szemei élénk zölden csillognak, s ugyan akkor látom félénk tükörképem a szempárjaiban. Jobb mutatóujjammal az állkapcsához érek, s végig simítok rajta, amíg el nem érek a végéig, majd felvezetem az ajkaihoz, s most a hüvelykujjammal érintem meg, s így az alsó ajka lekonyul, szemeit lehunyta. Mellkasa rohamosan emelkedik, s süllyed, mit nem tudok mire vélni. Így azonnal elveszem a kezem. Lehunyom a szemem, s egy mély levegőt fújok ki. Nem lehet igaz, hogy itt van előttem, csak nem! Képtelen vagyok elhinni, hogy ő volt ott az összes rémálmomban, mi volt hol kevésbé rossz, hol pedig olyan rémes, hogy sírva keltem fel. Mikor kinyitom szemeim, egy dühös szempárral találom szembe magam. – miért. hagytad. abba?! – sziszegte a fogai közt, s alakja egyre rémisztőbb lett számomra, mióta kezdett tudatosulni bennem, hogy ő, itt van, s létezik.
- é-é-én azt hittem, h-hogy…- kezdtem bele.
- mégis mit hittél, Alisa? – hangja mély volt, ahogyan homlokát az enyém ellen döntötte.
- én… - inkább elhallgattam, mint sem, hogy megtudja, hogy mit is gondolok róla. – eressz el kérlek. – mormogtam helyette.
- addig nem, míg el nem mondod mit hittél… - erősködött. De én még sem vettem róla tudomást, s unottan felszólaltam.
- Harry… komolyan eressz el!
S indultam volna el mellőle, hiszen nem akarok a közelében lenni. Egyenesen rémisztőnek tartom, hogy most itt van velem. Jobb lesz, ha csak eltávozok innen, mind a kettőnek jobb lenne. De amint két lépést tettem volna, ő megragadott a csuklómnál, s visszarántott, egyenesen a falnak vágott, s összerezzentem. Fejem, s hátam sajgott, szemeim pedig összeszorítottam az érzésre. Egy fájdalmas nyüszítést eresztettem el, valahogy úgy érzem, hogy igaza volt, álmában is, és valóságban is. Előre megmondta, hogy nem lesz velem kegyes, sőt. Érzem amint a kezei a csuklómra fonódva szétfeszíti a karjaimat a fejem felett. Hangosan felzilálok, a tekintetem az övét keresi, s mikor egybefonódik a tekintetünk, érzem, amint a gyomrom kezd összeszűkülni. Mint akit eltaláltak.
-mit gondolsz, hova sietsz? – ajkai egy gonosz mosolyra görbülnek.
- mégis mit szeretnél tőlem? – mormogom a szavakat alig hallhatóan.
- ha jól tudom te ráncigáltál el a többiektől, szóval ezt inkább tőled kéne megkérdezni. – kacsintott.
- már megtudtam, amit szerettem volna, szóval elengedhetsz… - fújom ki a levegőm remegve. S ezzel, lefejti a kezeit a csuklóimról, s egy-két lépést tesz meg hátra, így teret hagyva nekem. Felnézve az arcára, nem látok semmi érzelmet a vonásain, semmi szomorúság, vagy gúnyűzés, semmi, csak egy üres tekintet, egy nagy levegőt vesz, s hajába túrva kezeivel biccent egyet, majd elnéz a távolba.
- menj! – suttogja.
Én csak bólintok, s ezután utam az épületbe visz vissza, lépteim szaporábbak, mint valaha. S alig vártam, míg látótávolságon kívül érhetek. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy engedtem neki, hogy így beszéljen velem. De aztán átgondolom a dolgot, és szinte semmi rosszat nem mondott, mind össze a cselekedeteivel vagyok elégedetlen, miért kell ilyen tuskónak lennie velem? Mi rosszat tettem? De amint rajtakapom magam, hogy rá gondolok, inkább próbálom elfelejteni.

***
Óráim végeztével elhagytam az iskola területét, s lomhán sétálgatva a parkban elgondolkodtam. El kéne mennem a Tudományos Hallgatók köréhez, hogy megbeszéljem a dolgokat velük, de aztán inkább félre raktam a gondolatot, hiszen Liz is tagja a körnek. Elég lesz, hogy ha csak tőle megkérdezem a dolgokat és minden a legnagyobb rendben. Táskám szorosan fogtam magamhoz, s nekidőltem a hideg falnak mellettem. Felnézve az égre látom, hogy már kezd sötétedni. Jobb kezem a nadrágzsebemhez vezetem, ahonnan kiveszem a telefonom, s elszörnyedek, mikor meglátom, hogy mennyi is az idő. Így utam a szállómhoz vezettem.
Enyhe szellő süvített végig az utcán, s így összébb húztam magam, kezeimmel a karjaimat próbáltam felmelegíteni, mind ez sikertelenül. Ajkaim egy vonalba préseltem, s vártam, hátha javul a helyzetem. A kis járdán sétálva, észrevettem egy alakot, ki lassan kocogva elhaladna mellettem, de véletlenül összeütközünk.
- sajnálom! – mondom gyorsan. S felém nézve elneveti magát, majd megrázza a fejét.
- semmi gond… - néz le rám, s ekkor vettem észre, hogy fele más színű a szeme. Míg az egyik a legszebb világoskék árnyalatában pompázik, addig a másik vöröses barna. S az egyik szeméről a másikra nézek.
- nézd annyira sajn..- kezdek bele, de ő csak a mutató ujját az ajkaimhoz emeli, s elhallgattat vele.
- elég. – neveti el magát. – elfogadom bocsánatkérésed, ha engeded, hogy a szállódhoz kísérjelek. – néz le a földre, majd sejtelmesen elmosolyodva visszavezeti a tekintetét rám. – elég veszélyes itt kint ilyenkor.
- nézd. – kezdenék bele.
- kérlek. – néz mélyen a szemembe, s megadva magam, felsóhajtok, majd tovább sétáltam a kis járdán.
Annyi különbséggel, hogy nem egyedül voltam. Az út csendesen telt, nem szóltunk egymáshoz, s valahogy jobbnak is éreztem, hogy nem kell kommunikálnom vele. Egyszerűen nem akartam senkivel se beszélni most. A történtek után jobbnak láttam beülni a szobába, és olvasgatni az álmos könyvet, vagy a feljegyzéseket. Jó lenne. S ekkor eszembe jut, hogy Claire- nek ma kellett volna megérkeznie. Így szaporábbra veszem lépteim. Mellettem, érzem a srác, égető tekintetét, s testem azonnal reagál a dologra. Egy enyhe fuvallat járta át a kis utcát, így kirázott a hideg. A kedves idegen biztosan kiszúrta, hiszen a vastag kardigánját már kezdte levenni magáról.
- tessék. – mosolyodik el, majd a vállaimra igazítja a ruhadarabot, mi igazán bundásnak mondható belűről, így engem teljesen felmelegít. Felé fordulva ajkaim felfelé kunkorodnak, majd egy köszönömöt tátogok el. Miután az ismerős szálló közeléhez értünk. Lassan az ajtóhoz sétáltunk. S már kezdtem volna lefejteni a vállamról, amikor a srác megszólalt.
- hagyd csak, Alisa. – ajkai felfelé görbültek. S már épp menni készült, mikor a karja után kaptam.
- várj. – s ő csak érthetetlenül tekintett a szemeimbe, s a kezemre, mi fogva tartotta őt. – honnan tudod a nevem? – ráncolom fel a homlokom.
- mert elmondtad, Alisa. – biccentett, majd ismét megindult volna.
- lemerem fogadni, hogy nem mondtam el! – morogtam.
- elmondtad… - sóhajtott fel. – most pedig, jó éjt, Alisa. – biccentett, s elhaladt a ház mellett kocogva.
Csak néztem őt, míg eltűnt a sötétségben. Minél tovább maradtam kint, annál tovább éreztem, hogy felerősödik a szél. A hajam folyamatosan, az arcomba csapódott, s én nem győztem a rakoncátlan tincseket hátra tűrni. Megfordulva a kulcsot az ajtózárba tettem, s elfordítottam. Majd az újdonsült melegség átfutott rajtam.
- Alisa, te vagy az? – hallom Liz hangját, a nappali felől.
-igen! – adom tudtára, de abban a percben már hallom lépteit, ahogyan az előteret környékezi meg.
- hmm nem emlékszem, hogy lenne neked ilyen kardigánod… honnan van?  - érdeklődött Liz.
- neked is szia… - forgattam meg szemeim, majd elnevettem magam. – amúgy egy srác hazakísért. – mondtam, majd a kardigánt az akasztóra tettem, s cipőmből kibújva, azokat a szekrénybe tettem.
- milyen srác? – Liz csípőre vágta kezeit.
- még én se tudom a nevét. – sétálok a kanapé felé, s hallom ahogyan Liz követ.
- hogy nézett ki?
- fekete haja van, és az egyik szeme kék, a másik pedig vöröses barna. – ülök le a kanapéra.
- oh. – ennyi volt, mit mondott. S arca igen elkomolyodott, állkapcsa megfeszült, és a kezeit ökölbe szorította. Valami nem stimmel vele.
- hé .. amúgy ismered Harryt? – kérdem félve.
- nem. – s felém se néz.
- de hiszen vele beszéltél, miattad szállt le rólam. – nézek rá furcsán.
- attól még nem ismerem! – erősködik.
- a Tudo..- kezdek bele.
- nem. ismerem. Harry-t. – sziszegi szavanként a fogai közt.
Én csak bólintottam, majd elő vettem a telefonom, hogy megnézzem hátha küldött valamit Claire, hiszen, már rég itt kellett volna lennie. De semmi jel nem utalna arra, hogy megérkezett volna. Telefonomat feloldva, egy értesítést kaptam, Claire-től kaptam egy üzenetet.

Hello szépség, nézd, tudom, hogy mára vártál, de csak holnap tudok elmenni. Közbe jött pár dolog, de ne aggódj, holnap délután megérkezem. Addig is puszillak. x