Late Nights

8. fejezet

Reggel 6 óra van, s ahelyett, hogy az igazak álmát aludnám, ehelyett én jegyzeteket olvasok, s egyre több dolgot tudok meg az álmokról. Képzeletünk irányítja az álmunkat, s egyben jóslásra is jó. Homlokom ráncolom, amint ezeket a sorokat olvasom.

„ Azt mondták, miután lecsendesülnek a hangok, megszűnik minden. De nem így lett, mert csak akkor kezdődtek el az igazi gondok. „

Ez a két mondat, mi teljesen elkapta a figyelmem, vajon milyen hangokról írt a jegyzetelő? Vajon őt is kísértették a sikolyok? Mi van, ha ő is pont ugyan olyan dolgokkal szenvedett, mint én? Jobb mutató ujjammal végig simítottam a kopott lapon, ebből látszott, hogy már régen volt feljegyezve benne. Alakom elernyedt az ágyon, s egy nagyot ásítottam. Liz még mindig alszik, de jobb is, ha kipiheni magát, ha felkel, iszonyú fejfájással fog küszködni. Tekintetem az említettre szegeztem, s megráztam a fejem nevetve. Néha rosszabb, mint egy srác. Telefonomon felcsendült a csengőhangom, s nyomban felkaptam.
- haló? – suttogtam, s reménykedtem benne, hogy a túl oldalon még hallható vagyok.
- Alisa? – Clare izgatott hangját hallom, s ajkaim vége rögtön felgörbülnek.
- várj egy percet. – Szólaltam meg végül, majd kikászálódtam az ágyamból s átszeltem a távolságot, mi az ágytól, az ajtóig terjedt. Kiérve a szobából, halkan becsuktam az ajtót, majd lekuporogtam mellé a fal tövébe. – mondhatod, haraptam bele alsó ajkamba, s vártam, hogy Clare milyen híreket szeretne közölni velem.
- Délután 3-ra érek oda hozzátok. Remélem, hogy nem üres kézzel vársz. – kuncogott bele a telefonba, mire én csak megforgattam a szemeim, mintha látná.
- mivel várjalak? – nevettem halkan.
- csokis muffin? – hangja izgatottságot tükrözött, s a mellkasomat jóleső melegség járta át, istenem, mennyire hiányzik Clare.
- tökéletes. – örül meg. – viszont most bepakolok, később látjuk egymást. – bontotta a vonalat Clare.
Utam visszavezettem a szobába, ahol Liz már fel volt öltözve, és az ágyon a telefonját nyomogatta. Szemöldökeim felhúztam, mikor megláttam a két ruhadarabot, mi az ágyamon díszelgett. Fejem a szobatársam felé kaptam, s ő még csak felém sem nézett, mikor monoton hangon megszólalt.
- vedd fel azokat, én készítettem ki neked. és igen, muszáj felvenned őket.
Szemeim forgattam, majd az ágyamhoz sietve, gyorsan a kezeim közt tudtam a ruhadarabokat, majd a fürdőszobába siettem átöltözni. Mikor beértem, még egy utolsó pillantást vetettem a ruhákra, mielőtt még felvettem volna őket. A nadrág meglehetősen passzos volt, így teljesen kiemelte a fenekem, már ami volt. A fölső, pedig egy lenge piros színű pulóver volt. Felvéve észrevettem, hogy egy kicsit túl mély a nyakánál a V vonal, így enyhe betekintést nyerhetnek a dekoltázsomra. Mit feszengve tűrnék. A tükörbe nézve gyorsan kifésültem a hajam, majd feltűztem egy kisebb kontyba a fejem búbjára, majd széthúzgáltam enyhén, ezzel dúsabbá és kócosabbá téve azt. Egy mosolyt küldtem a tükörképemnek, majd lépteim visszavezettek a hálószobába. Az ajtót halkan becsuktam magam mögött, de még így is felfigyelt rám. Ajkai egy sejtelmes vigyorba torkollottak, majd visszatért a telefonjához, s ismételten pötyögött valamit rajta, unottan a csípőmre, helyeztem a bal kezem, majd Liz-en tartottam a tekintetem egy jó ideig.
- mi van? – fakadt ki hirtelenjében.
- most komolyan így akarod, hogy muffin-t süssek?!
- miért szeretnél te muffin-t sütni? – kerekedtek ki a szemei.
- ma jön át Clare… muszáj valamivel várnom. – mosolyogva megráztam a fejem.
- mi lenne, ha helyette elugornék az egyik pékségbe? – ajánlotta fel homlokráncolva Liz.
- de…
- nincs de. megyek és veszek muffinokat, neked meg a kis barátnődnek. – Pattant fel a helyéről, majd kiviharzott a szobából.
Most, hogy nem kell már neki állni, sütögetnem, gondoltam visszafekszem az ágyra. Tekintetem a plafonon ragadt, s nem bírtam elnézni onnan egy jó darabig. Kezeim a hasamon pihentek összekulcsolva. S egy lassú dallamot kezdtem el dúdolgatni, szemeim lassan lehunytam, s hangok morajlását hallottam a fejemben. „ Ő az” „ Menekülj” „ Veszélyes” „Itt van” Fejemben éles nyílalás szúrt, s úgy éreztem, mint akit fejen találtak volna. Tenyereim azonnal a fejemre tapasztottam, s masszírozni próbáltam azt a területet ahol a legkellemetlenebb volt az érzés. Utáltam, hogy mindig előfordultak a hangok. Legszívesebben megszűntetném őket, de mindez képtelenségnek minősült, ott és akkor abban a percben. Nem tudom mióta és meddig feküdhettem ott összetörten az ágyamon. De egy hatalmas dörömbölés a bejárati ajtón, arra késztetett, hogy hagyjam el az ágyat, amin eddig próbáltam pihenni. Hát, nem jött össze. Lépteim lomhák voltak, ahogyan próbáltam elérni az úti célomhoz, s fejemet dörgöltem a még mindig nem múló fájdalom miatt. A dörömbölések egyre hangosabbak lettek, mire odaértem.
- mi v…- téptem fel az ajtót, s még lélegezni is elfelejtettem.
- azt hittem már sosem nyitod ki az ajtót. – mondta mély, reszelős hangján, miközben elsiklott mellettem a házba. S én pedig nagyot nyeltem.
- két kérdésem van. – csuktam be mögötte az ajtót. S mély levegőt véve, megfordultam, majd az ajtónak dőltem. S néztem, ahogyan sürgetve beletúr a hajába, s felém fordul. Szemei úgy tűntek, mintha nagyon próbálna koncentrálni, s szemöldökei felszöktek. Kezeit pedig csak lomhán a nadrág zsebében pihentette.
- hallgatlak. – biccentett.
- első kérdésem, honnan tudod, hogy itt lakom? – hangom már csak egy halk suttogásként ért el hozzá. Fejem lehajtva megráztam a fejem, maga a tudat abszurdnak tűnt, hogy Harry a szállónkban, s azt se tudom, hogy hogyan talált ide, a miértet meg főképpen nem. S amint ezeken gondolkoztam, már csak Harry-nek a bakancsának halk ropogását lehetett hallani, ahogyan megközelít.
- jobban vagy? – Ajkai mozgását figyeltem, ahogyan eszméletlen lassan ejtette ki a szavakat. S még csak azután jutottak el a tudatomig.
- nem válaszoltál a kérdésemre. – mormogtam az orrom alatt.
- jobban vagy? – szűrte a fogai közt, s a kezei a fejem mellett helyezkedtek el. Egyenesen a szemeimbe nézett, s észrevettem, hogy az ő szemei most sötétebbek a szokásosnál. Fejem lehajtottam, s mélyeket szuszogtam. Miért érzem azt, hogy csak kényszerből van itt? Valószínűleg, nem is érdekli, hogy, hogyan is érzem magam. Csak egy ürügy volt, hogy idejöjjön, és az idegeimre menjen. – Alisa, válaszolj, vagy esküszöm, olyat teszek, amiből nem lesz köszönet! – morogta a szavakat a fülembe. Egy nagy sóhajt vettem, s felnéztem rá. A szemei koromfeketék voltak, akár csak az éjszaka. S ez az a szempár, amitől rettegek. Hirtelenjében próbáltam magam hátrébb passzírozni a közeléből, mindez sikertelennek bizonyult, mikor rájöttem, innen már nincs menekvés. – Alisa… mit csinálsz? – Arca komor volt, s állkapcsa megfeszült, homlokát felráncolta, s karjait behajlította, így közelebb érve hozzám. – válaszolj, az isten szerelmére!- Üt bele a hátam mögötti lévő ajtóba. Testem összerezzen, s kezeimmel sietősen eltakarom az arcom. Nem akarom, hogy bántson, nem akarom, hogy hozzám érjen, csak nem. Félek, hogy olyan, mint az álmomban, és akkor nem tudok magammal mit kezdeni. – Alisa! – ordít rám, s a nyakán az erek kidülledtek. Az izmai megfeszültek, s most már szinte vérben folytak a szemei.
- jobban lennék, ha nem lennél itt. – suttogom magamnak. de szerencsétlenségemre meghallotta.
- hogy mondod?! – sziszegi a fogai közt.
- én...  jól vagyok. – adok választ a kérdésre, majd egy halk sóhajt hallatok.
- csak tudni akartam. – kezeit lomhán elereszti fejem mellől, s elfordul. Mélyeket lélegzett, s néztem, ahogyan a vállai rohamosan süllyedt, s emelkedett. Jobb kezével beletúrt a hajába, majd hátrasimította a kósza tincseket, s egy halk köhögést eresztett el. Néztem, ahogyan a fekete felsőjéből ki látszódtak az izmai, a hátán megfeszült szinte az anyag, s azon csodálkoztam, hogy eddig, hogyan nem szakadhatott szét rajta. Szemeim lejjebb tévedtek, s a hosszú vékony lábait tanulmányoztam, miket egy szűk kopott fekete nadrág fog közre. A lábfejein barna bakancs ékeskedett. S észre se vettem, hogy megbámulom, míg nem felém nézett, s a bakancsa ropogása a járólapon tudatta velem, hogy ismét a közelembe jön. – mit művelsz, Alisa? – Alakja fölém magasodik, s a levegő a torkomon akadt. Durva keze, most az arcomhoz ér, s az orcacsontom ívében végig siklott az ujja, majd felvezette, a fülem fölé, s egy rakoncátlan tincset hátra tűrt. Szemei üresek voltak, s érzelemmentesek. Ajkai egy vonalba préselődtek, s néztem, amint az állkapcsa megfeszül. Ismét. – láttam. – Hajolt közel a fülemhez. – ha nem lenne ilyen jó tűrőképességem, már rég elvesztettem volna a fejem miattad. – Hangja most elérte a legmélyebb szintet, s igen reszelős volt. Lélegzete a nyakamnak csapódva, millió vibrálást küldött el a gerincemen végigfutva a lábamig, s vissza. Alsó ajkam beszívtam, s vártam, hátha mondana még valamit, de helyette, csak a szuszogását éreztem a nyakam hajlatában. Bal keze a csípőm fölé ért, s ujjai az anyagot szorongatták, mi a felső testemet fedte. Egyre szorosabban markolta a bőröm, mikor nekilökött az ajtónak. Hirtelen felziláltam, s a jobb kezemmel, közrefogtam Harry karját.
- hogy érted, hogy elvesztetted volna a fejed? – fáradtan ejtem ki a szavakat,
- már rég nem állnál, azon a két kis csinos lábadon, Alisa, ha tudnád, hogy mit művelnék itt és most veled, még szóhoz se tudnál jutni, nem hogy állni. – kacsintott, s bennem még a vér is megfagyott.
- Harry… én, te... mit művelsz velem? – gondolkodtam el a szavaimon.
- magam sem tudom. - kuncog bele a nyakamba, mi engem is erre késztet, hiszen a göndör tincsei csiklandozzák a bőröm. Össze is húzom magam, mire elneveti magát. – olyan ártatlan vagy, Alisa. – S most tekintetünk össze ért, s hírtelen valami átsuhant a fejemben.