Üzenetek egy idiótától / fordítás / BEFEJEZETT

ötvenkettő: "Andy, jól vagy?"

Kételyek közt hagyott. Fogalmam sincs, mit higgyek. Miért ment el így? Oké, tudom. Azért, mert nem akarja, hogy lássam az arcát. Felidegesített, és el fogja érni, hogy torkom szakadtából kiabáljak. Szükségem van rá. Arra, hogy lássam, hogy megérintsem őt, hogy mellettem legyen. Szükségem van rá, és a szeretetére is. Szükségem van, hogy szeressen. 

Vajon milyen lesz akkor, amikor teljes egészében megismerem őt? Akkor hogyan fogok érezni? Mint egy hercegnő. Igen, hercegnő. Biztos. 

Az egész napom azzal telt, hogy unatkoztam. Kitakarítottam, és néztem a tévét. Az órák teltek, Andy pedig semmi jelet sem adott magáról. Felhívom őt, közben pedig abban reménykedem, hogy felveszi, pedig tudom, hogy nem fogja. Idegesen hívom fel ismét. Miért nem válaszol? Történt valami? Gondolni sem merek rá. Andy jól van, és hívni fog. Biztos valami dolga akadt. 

Ismét felhívom. Kezdem elveszteni a türelmem. Azt akarom, hogy felvegye a telefont. Muszáj válaszolnia. Mit csinálhat, hogy nem veszi fel? Nem tudok lenni nélküle. Jól van, te hülye! Nem, nincs jól. 

És ha nem még akar engem, és meg akar tőlem szabadulni? És ha kapott magának egy másik lányt, aki elől nem kell elbújjon, és nem kell rejtegetnie magát? És ha... És ha nem gondolkodsz ilyen hülyeségeken, mi lenne? Sokkal jobb lenne - toldom mellé magamban. 

Nem tudok nem gondolkodni. Annyira félek. 

"Andy, jól vagy?"

Eltelik egy fél óra, és nem válaszol. Félek. 

"Kérlek, válaszolj. Bocsáss meg, ha valamit hibáztam... Mondd, hogy jól vagy, és mondd meg, ha nem még akarsz velem beszélni. Akkor békén hagylak, hogy jó legyen neked. Legalább neked. Nem még foglak keresni, csak kérlek, válaszolj, mert bele fogok őrülni a tudatlanságba."

"Elérted, hogy teljesen beléd essek, és nem tudok nélküled élni. Andy, ha elhagysz, én belehalok."

Annyiszor hívtam, annyiszor írtam neki. És semmi. Könnyeim nem apadnak. Elértem azt az állapotot, hogy minden miatt sírok. Sirok a szomorúságtól, a szerelemtől, a fájdalomtól, egyszerűen mindentől. 

Szemhéjaim elnehezednek, és fáradt vagyok. Aludni akarok, és elfelejteni mindent. Nem akarok gondolni rá - a srácra, aki ellopta a szívem. Fáj, hogy nincs mellettem, hogy nem ölel át, és az is, hogy ezt őt felettébb sem érdekli. És az fáj a legjobban, hogy nem tudom, mi van vele. Lehet, hogy fájdalmai vannak, vagy az is lehet, hogy... hogy meghalt, és én ez ellen semmit sem tudok tenni. 

Feleslegesnek érzem magam, aki semmire sem jó. 

Tudom, hogy az alvás mindent begyógyít. El akarom felejteni őt, és boldog akarok lenni. 

Minden sötét, és egyedül vagyok. Hol vagyok? Meghaltam? 

 - Hé! Hall valaki? - kérdezem hangosan. - Miért nem válaszol senki? Mi történt velem? Hol vagyok? 

De semmi. 

Ismét körbepillantok. otthon érzem magam. Boldog vagyok. Mégis egyedül.