Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

I. fejezet

"Hívhatjuk ezt az egészet barátságnak, viszont ha szerelem, gyere, és adj neki szárnyakat!"

Tipikus. Annyira tipikus sztori az, hogy a szomszédomba kell beleszeretnem. De hát végül is honnan máshonnan? Az iskolám egy trágyadomb. Szó szerint. Nem tudom, hogy lehet az, hogy semmit se tanulunk, mégis egyfolytában számon leszünk kérve. Hogy a tanárok közül senkit sem szeretek,vagy legalábbis minimális szimpátiát táplálok iránta, de még ez sincs. Borzalmas.

Osztálytársak? Ne is mondd. Kezdjük ott, hogy van egy darab barátnőm (nem viszem túlzásba,igaz?), és senki mást nem bírok. Ebben az is közrejátszik,hogy az osztályomban mindenki felszínes. Csak a külsőt látja, és az alapján egyből ítél. Szóval engem egy gazdag,elkényeztetett libának gondolnak,akinek annyiból áll az élete, hogy minden nyarát a görög tengerparton töltse. De félnek elmélyíteni egy barátságot,egy ismertséget, mert nekik az túl sok energia lenne. A külsőmet látják: szőkésbarna, hosszú,egyenes haj, fahéjszín szem, tökéletes bőr, sportos, vékony alkat. És ezzel én már elég indokot adtam a jelek szerint nekik, hogy meg se kelljen szólalnom.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek szerelembe, ám mégis megtörtént. Van egy utca a város szélén, tele gyönyörű házakkal. Hatalmasak, mediterrán stílusúak, és baromi drágák. Ide értelemszerűen csak a pénzes emberek jutnak el. És én ide tartozom, nem tudom ezt letagadni. A szobám hatalmas, egy egész lakást kitenne önmagában. De ha az ember belép, nem ez az első felfedezése, hanem a letisztultság. A fehér falak, hatalmas, fehér francia ágy, fehér függönyök, fehér szőnyeg, és néhány halvány rózsaszín kiegészítő. És hatalmas rend. Miután anyám is rendszeretésre nevelt, ezért én se bírom ki ha egy könyv két milliméterrel előrébb van, mint a társai. Szóval borzalmas.
És a szerelem. Hát persze. Beleszerettem a szomszéd srácba. 17 éves magántanuló, tehát a korkülönbség csak 1 év. Magántanuló, mert nem jár abba az égetnivaló épületbe, ahova én. Jellemzők? Sötét fekete haj, és káprázatosan kék szem. Tipikus lányok halála, és bármennyire is hitegettem magam, nekem is bejön. Leventének hívják, de a barátoknak csak Levi. Még ideköltözésünk idején mentünk át a szomszédokat üdvözölni, és bár ősz volt, a levegő baromi forrónak tűnt a közelében.

Ott már beleszaladtam egy véget nem érő labirintusba, ahonnan kijutni csak szárnyakkal lehet. Szép kis nap volt az a tavaly október 24.-e...
- Jónapot, Önök biztosan Tarasztiék - csengett fel anyám magabiztos és kedves hangja - Elnézést,hogy így önökre törünk, de most költöztünk a szomszédba, és gondoltuk bemutatkozunk. Ő Szécsi Róbert, a férjem, a lányom, Szécsi Lorina, és jómagam, az egyszerűség kedvéért Szécsi Petra -nyújtotta a kezét anya mosolyogva. Annyira ő volt, annyira élénk, és élettel teli, hogy az valami hihetetlen. Sosem lehet őt energia nélkül látni, mindig káprázatos. Apám olyan apukás alkat. Sportos, magas, és erős.
- Tegeződhetünk? - kérdezte meg Taraszti Sára,ahogy később megtudtam. - Sziasztok! Üdvözlünk titeket itt a környéken. Viszont a családom odabent van, szóval gyertek be nyugodtan, körbevezetlek és bemutatlak benneteket -jelentette ki és már fordult is sarkon, válaszra sem várva. Látni se kellett, anyám arcát, éreztem hogy ez bizony barátság lesz, mert az energiabomba energiabombával mindig is ütős páros volt. Bementünk a házba, ami teljesen ugyanolyan volt mint a miénk. Szerintem az egész utcát egy építész tervezte, szóval sok meglepetés nem várt ránk. Haha. Gondoltam én. Mert nem is a ház volt a lényeg, hanem a lakói. Taraszti Gábor, Sára férje épp vizet ivott a konyhában, amikor beléptünk. Illedelmesen bemutatkoztunk, majd Sára elment megkeresni a családjuk utolsó tagját, akivel pár perc után jött a folyosóról. Amint belépett a szobába Ő, a levegő nem megfagyott, mint minden romantikus lányregényben, hanem felforrósodott. És nem viccelek. Igen meleg ősz volt, szóval én a szőkésbarna hajamat lófarokban kötve hordtam, és fehér csipkés ruhát viseltem szandállal. Matt rúzs volt rajtam, meg egy kis bronzosító, szempillaspirál, és ennyi. Mindig is jobban szerettem a természetességet a szemem környékén.

Meglátott, és lefagyott, úgy, ahogy én is. Ki ne tette volna? Gyönyörű, tengerszínű szemei, napbarnított bőre és sötét barna, szinte fekete haja volt. És izmos felsőteste, ami még a fehér pólóján is átlátszott. A csend akkor minket nem is zavart, csak anyuék észlelték. Nem is vettük észre, mikor mentek ki a szobából, csak egy idő után kúszott fel a szájára egy féloldalas, baromi sokkoló mosoly. Szívdöglesztő, az egyszer biztos.
- Szia -szólalt meg mély, rekedtes, ugyanakkor kora elleni férfias hangon. És még mindig mosolygott, én meg azt hiszem akkor olvadtam pocsolyává.
- Szia - köszöntöttem én is, bár szerintem már vigyorogva, mégis magabiztos hangon.

Így történt meg, hogy egy évvel ezelőtt beleszerettem a szomszédomba. És a mai napig szeretem.